Ugrás a fő tartalomra

Nagyszájú, nagyhangú nagyfiúk 1.

Semmi jóra nem számítottam. Mondhatom bátran azt is, tudtam, hogy rossz lesz. De erre nem voltam felkészülve.

Megvan nektek az a jelenet, amit én csak autónepperkedésnek hívok? A színen középen egy autó látható, körülötte, kb, másfél-két méterre, 2-5 pasi. Kicsit félrehajtott fej, kezek vagy zsebben, vagy karba téve, hunyorítva nézik a kocsit. Sokáig senki nem szól. Aztán mindenki odébb lép egy-két lépést, a fejét esetleg átbillenti a másik oldalra, de még mindig nem szól senki. A percek csigalassúsággal vánszorognak és végtelennek tűnnek. A sajátos koreográfia folytatódik, esetleg közelebb képnek a céltárgyhoz, végigsimítják a fényezését... Sóhajtoznak, ciccegnek, hümmögnek, baljóslatú az egész. Aztán egyszer csak, valami általam felfoghatatlan jelre, felpörögnek az események, a férfiak megrohamozzák a gépjárművet, az egyik feltépi a vezető oldali ajtót, beül, már tolja is hátra, állítja is alacsonyabbra az ülést, majd kiugrik, beül hátra, hogy megnézze, hogy férne el saját maga mögött (??????????? Már miért is kellene, hogy is tudna valaki saját maga mögött utazni egy autóban???????????????), a másik a csomagtartót nyitja, lássuk, mekkora, a harmadik a motorháztetőt tépi fel, hogy megnézze, ebben a kocsiban is ott az a sok kábel meg az a néhány tartály, épp, mint az összes többiben, csapkodják az ajtókat, hajladoznak, benéznek a kocsi alá, az ülések mögé, először felkapcsolják a lámpákat, majd a létező összes kart, gombot és kapcsolót kipróbálják. Közben feloldódnak, megered a nyelvük, és csak mondják és mondják és mondják. Dől belőlük a szó, hogy kicsi, hogy kevés, hogy nem kényelmes, hogy az előző jobb volt, de a Gyurié, Béláé, Tibié még ilyen sincs, Peti meg most akarja eladni, vagy tavaly akarta de most már nem, nem is éri meg, megdrágították, nem is úgy van, én meg olyat láttam, ami sokkal jobb volt, vagy még ilyen se, mert ez legalább szép, persze tolatni nehéz vele, de jól világít, mondjuk az meg nem ér semmit, Németbe' nem így van.


Én, kis naiv, azt hittem, megúszom ennyivel a ház kapcsán. Ha-ha. Csacsi, öreg medvém.

Először az ács jött. Mit jött, beviharzott a hétvégénkbe. Megbeszélés szerint következő hétre vártuk, amikor is csöngött a telefon, hogy 20 perc múlva érkezik. Örültünk persze, eléggé húzódik ez az egész, mindenki csak jövő héten ér rá, és tudjuk, milyen nehéz mesterembert a helyszínre csalogatni, jöjjön hát most.
De mint aki 4 kávét kísért le 2 Red Bullal. És pörgött, és mondta, mit mondta, harsogta, sokkal hangosabban, mint azt emberi fülnek kellemes lett volna hallgatni, és magyarázott, hogy ő hány napot dolgozik és hány tetőt épít egy évben, és hány milliós munkát nyert most meg, és felment a tetőre, és gerenda, és szarufa és szelemen és akkor csak egy nappalit akarunk ide, mert akkor a tető maradhat is így.
Mi van? Ki az a hülye, aki a tetőtérbe csak egy nappalit rak? Vagy még inkább, ki az a hülye, aki belevág egy tetőtér beépítésbe, és csak egy nappalit alakít ki?  Mennyire lenne az életszerű? Nem tudom elképzelni, hogy használnánk valaha is azt a nappalit. 

Egy építkezés komoly önismereti tréning is egyben. Mi már felismertük, hogy semmi igényünk nincs nappalira, mi a nagy lakókonyhára szavazunk, ha választani lehet (és szeretjük azt képzelni, hogy a saját otthonunkban van választásunk). Eléggé meg is rémít a lehetőség, hogy ha mind a három kisasszony felköltözik majd az emeletre, a mostani gyerekszoba felszabadul, értelemszerűen használhatnánk nappalinak. Már többször próbáltuk elképzelni a Párommal, hogy mit kezdenénk a nappalival, hogy rendeznénk be. Ha nagyon megerőltettük magunkat, eljutottunk odáig, hogy vennénk két kinyitható kanapét, amit egymással szembe fordítanánk, úgy, hogy kinyitva összeérjenek. Így egy nagy, puha, danckolós hely jönne létre, és.... és ennyi. Ott lehetne vergődni, danckolni, lustálkodni, heverészni, együtt lenni és még odahordanánk mindenféle kaját is. De biztos, hogy a kanapékat és az összevissza párnákat csak sátoros ünnepeken pakolnánk szép rendbe, mondjuk akkor meg inkább nem, hiszen mikor élvezzük a semmittevést, ha nem a sátoros ünnepeken. És akkor két rendetlen kanapéért alakítsunk ki egy szobát, két rendetlen kanapéért vágjunk bele egy építkezésbe? 

Természetesen az ácstól nem várhattuk el, hogy ismerje a nappalival kapcsolatos averziónkat. Ezért mondtuk el neki előre telefonon, majd amikor megérkezett élőszóban, majd megmutattuk neki a kinyomtatott alaprajzon is, és mert úgy tűnt, mindez kevés, a padláson is elmagyaráztuk, amikor felment megnézni a tetőt, hogy a cél, hogy HÁROM SZOBÁT alakítsunk ki a tetőtérben a KÖTELEZŐ MINIMUM elvét szem előtt tartva.
Ácsunk ekkor újratervezte az agyában az egészet, ja, ha három szoba, akkor emeljük meg a tetőt, 50 centis térdfalat nincs értelme építeni, hát mi az, az egy sor tégla, hát emeljük ki a falat 100 centire, hát az a jó, kiemeljük egy métert és akkor az ki lesz emelve, és akkor talpszelemen, az 3 sor tégla, meg 20 centi, vagy 25, és akkor azt milyen jól ki lehet használni,  (és itt jelentőségteljesen rám nézett) oda be tudsz rakni egy ágyat vagy egy szekrényt is, mindent, jó lesz, minimum egy métert ki kellene emelni, ha magamnak építeném, én így csinálnám, jó hangosan továbbra is.
Hahó, ember, feltűnt, hogy nem magadnak építed a mi házunkat?!
Abba már beletörődtem, hogy az építkezés macsó dolog, kell hozzá az y kromoszóma, én itt maximum szép lehetek, okos nem. De kikérem magamnak, hogy mint egy koncot, néha odavessenek nekem egy-egy ilyen félmondatot, mintegy a zaklatott asszonyi idegeim megnyugtatására, hogy a szekrény el fog férni. Mert az asszonyokat csak az ilyen léhaságok érdeklik, hogy szekrény. meg függöny. 
Ejnye, hát nem is lesz szekrény!
Ácsunk nagyon támogatta törekvésünket, hogy a meglévő cserepet rakjuk vissza (épp most azért nyert meg egy 17, nem is, egy 23 milliós munkát, mert ő volt az egyetlen, aki a régi cserepet akarta visszarakni), és biztatott, ne csüggedjünk, ez a cserép úgysem lesz elég, de neki van otthon épp ugyanilyen sok tízezer darab. Én megpróbáltam, tényleg megpróbáltam felhívni a figyelmét, hogy van az a 8, nem kicsi, hanem nagy tetősíkos ablak, aminek a helyéről elég sok cserép kikerül majd, de ez a gondolat nem jutott el az ácsunkhoz, csak mondta a magáét, hogy nem lesz elég cserép, de majd neki van. Ok, felfogtam, hogy nem lesz elég a cserép, de majd ő hoz ugyanilyet, de vajon ő felfogta-e, hogy van az a 8 tetősíkos ablak, amit figyelembe kellene venni a tető építésekor?
És ez tényleg ilyen volt, tisztára, mint a süketek párbeszéde. Ő csak harsogta a magáét, teljesen zárt rendszerben pörgött, és sehogyan sem sikerült kizökkentenünk, mondhattunk bármit, nem jutott el hozzá, nem figyelt ránk.
A mai napig nem tudom, regisztrálta-e azt a tényt, hogy az L-alakú tető két szárán nem azonos a gerincmagasság, viszont szeretnénk, ha valaki (leginkább egy ácsra gondoltunk) egy szintbe hozná. 



Pedig mindent megpróbáltunk. Megmutattuk neki a tetőt az udvarról. Felment a padlásra, hogy onnan is megnézze. El is mondtuk. Kinyomtattunk alaprajzot, metszeteket, azon is megmutattuk. (Ja, vicces epizód, az építész által szerkesztett metszetek láttán megkérdezte, ezt ugye ti rajzoltátok? Persze, van külön erre egy tervezőprogramunk, amit megtanultunk használni, és unalmas óráinkban tervrajzokat, metszeteket szerkesztünk.)
A sok nyomtatott papír (3 darab A/4-es) elég ijesztő látványt nyújtott, ácsunk úgy döntött, nem hagyja magát, elérkeztünk a műsorszám ijesztgetős részéhez. Hogy nem úgy van ám az, és e-napló, és műszaki felügyelő, és műszaki ellenőr, de ő ezt mind nagyon, most már nem úgy van, és nagyon megdrágították az építkezést, és mindent kód szerint rögtön be kell írni, és jujujuj, ezt nem mondják ám el az építészek, mert azoknak mindegy, az csak rajzol, nem foglalkozik semmi mással (tisztára mint egy óvodás), az nem foglalkozik azzal, hogy mi mit akarunk, szerencsére az ács majd mindent jól elmond nekünk (ha nem vigyázunk, még azt is tőle fogjuk megtudni, hogy mi mit akarunk), és meg is csinálja, mert bár nagyon megnehezítették, neki még így is nagyon jól megy ez az építkezősdi. De csak azért mondja, hogy tudjuk, jaj, nagyon rossz lesz, nagyon nehéz, és ezt csak ő mondja így el, jujujj.
Aztán eszébe jutott, (végre!) hogy ő tulajdonképpen abból él, hogy az emberek építkeznek, ezért nem kellene teljesen elvenni a kedvünket az egésztől, így gyorsan odarakta a végére, hogy de mindez a sok nehézség a mi érdekünkben lett kitalálva, ez minket véd.
Érezte azért, hogy ez még nagyon kevés, több kell, ha át akarja fordítani pozitívba a mérleget, valamit villantania kell, nekiállt hát rajzolni. Tulajdonképpen lerajzolta a rétegrendet, hogy mi minden kerül, és milyen sorrendben a kívülről látható cserép és a belülről látható gipszkarton közé. Nem mondom, hogy megremegett a térdünk és dobtunk egy hátast, ugyanezt már az építésszel is átbeszéltük.
A várt hatás elmaradt tehát, de ez nem vetette vissza ácsunk lendületét, még nagyobb attrakcióval rukkolt elő, elővette a nagyon nagy, nagyon csilivili, nagyon okos telefonját. 
- Hű, te ács, neked miért olyan nagyon nagy, nagyon okos, és nagyon csilivili a telefonod?
- Hogy jól elvarázsolhassalak!
És kezdődött a varázslás, csak a kezemet figyeljétek, mert csalok, hogy ő mindent megmutat nekünk, az e-naplót (Na, most pont nem sikerül megnyitni.) és az engedélyeket (Ez mondjuk nem az, de az is majdnem ilyen.) és az építési tervet (Már kevés a netem, ilyenkor nem tölt be, mert nagy.) és a kiviteli tervet (Na, az meg pont most nincs rajta, de kár.) és az árajánlatot (Két félét készítek, de ti majd csak az egyiket kapjátok meg. (Akkor minek is menőzöl a kettővel?)) Annyira nagy, okos és csilivili volt az a telefon, és olyan nagyon gyorsan vakargatta, cirógatta az ács, hogy belekáprázott a szemünk és szinte teljesen megbabonázott. Majdnem észre sem vettük, hogy a beígértekből gyakorlatilag semmit nem sikerült megmutatnia.

Jövő hétre ígérte az árajánlatot.  Nagyon kíváncsiak vagyunk rá. Illene azt írni, hogy elsősorban a végösszeg érdekel, de nem így van. 
Én leginkább arra vagyok kíváncsi, hogy mire ad majd árajánlatot, mert az a nagyon fontos kérdés nem hangzott el, hogy TI MIT SZERETNÉTEK?


Megjegyzések

  1. Ismerős, nagyon is. Csak állsz, hallgatod a monológot, néha megtörnéd, de azt nem hallja meg. És legyél hálás, mert neked milyen szerencséd volt, hogy pont őt találtad meg, aki majd a rengeteg tudásával és tapasztalatával kivezet téged ebből az útvesztőből. Na és persze előtte mindenki hülye, meg nem úgy van az, ... az sem úgy van ... néha egy ironikus, hangos nevetés, - te naív, ezt így gondoltad aláfestéssel .... imádtam!!!

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A meseszámok

is változnak. Mi még úgy tanultuk, hogy a leggyakoribb meseszámok a 3 (próba, királyfi, királylány), a 7 (sárkány feje) esetleg 9, 77 vagy 99 (szoba). De mostanában úgy tűnik, a 100-nak van mágikus, misztikus jelentése, az lett az új meseszám. Az épp aktuális miniszterelnök a hivatalba lépése után 100 nappal tart helyzetértékelést, az új főnök kér 100 napot, hogy kicsit legalább átlássa, mi folyik a birodalmában, az olimpia előtt 100 nappal ünnepséget rendeznek, és a post it (az a kis ragasztócsíkos jegyzetlap) is éppen 100 lapos. Ez már nem lehet véletlen. Nálunk meg néha akkora a várakozás, hogy a 4 emeletes várakozás tornyot nagyon kicsinek érezzük. Így hát felhoztam a pincéből egy használaton kívüli képkeretet, és ezt csináltam: A  post it et persze az üvegre ragasztottam, kívülről, minden reggel letépünk egy lapot a tömbről. Ezentúl a Ne irigykedj, csináld utánam! rovatban találjátok meg a könnyen, gyorsan, olcsón megvalósítható ötleteket.

Na de

egy  ilyen csapból  mibe fog folyni a víz? Egy ilyen zöld-arany csodához nem lehet odarakni egy sima fehér porcelánt. Én legalábbis nem vetemednék ilyesmire. Van nálunk egy varázsige. "Csak nyitott elmével és befogadó lélekkel  állj hozzá." Ha egy újabb lakberendezési ötletemet szeretném bemutatni a Páromnak, mindig így kezdem. Hidd el, tetszeni fog, csak elég nyitott elmével és befogadó lélekkel kell hozzáállni. Az esetek 90%-ban működik. (A fennmaradó 8 - 9%-ra érvként ott van az, ami a korábbiakban már bizonyított, az "emlékszel, először azt is hogy lerondáztad, aztán kiderült, hogy tök jó". És van 1 - 2%, amikor semmi nem segít. Ilyenkor gyakorlom az elengedést, hagyom az egészet, és nem búsulok, mert tudom, hogy úgyis kitalálok valami mást.) A mosdó keresésének is így kezdtem neki, nyitott elmével és befogadó lélekkel. Minden megoldás érdekelt. A fehér porcelánon kívül. Na és az üvegmosdón. Az már megvolt, pipa, azért ugyanabba a folyóba csak nem lépné

Na, mi van a plafonon?

Tégla! Erről nem volt szó, ezt nekünk senki nem mondta, pedig ez tégla. Tégla betonban. Hívtuk is az építészt, de hirtelen, hogy helyzet van. Biztatott, hogy folytassuk a feltárást, előbb-utóbb csak találunk mást is a téglán és a betonon kívül. Ha a vakolatot verjük le, széltében terjeszkedünk, és sikerül elég nagy területen leverni, akkor találhatunk egy gerendát. Ha nagy területen nem látunk gerendára utaló jeleket, akkor próbáljunk a dolog mélyére  ásni  vésni, a téglás betonban egy vashálót kellene fellelni. Ez bizony tégla És megvaaaan! Akárhogy is nézem, itt egy gerenda! Újabb telefon az építésznek, eldicsekedtünk a gerendánkkal, ő is velünk örült egy kicsit, aztán szólt, hogy keresni kéne egy másik gerendát is, és lemérni, milyen távol vannak egymástól. És ha már úgyis méricskélünk, mérjük meg azt is, milyen szélesek a gerendák. Rajtunk ne múljon. Feltártunk 2 darab, 15 cm széles vasbeton gerendát egymástól 75 centiméterre. Az a kunkori a képe