Kézügyesség dolga

gondolok az átlagos hétköznapokra, az ovis, iskolás időre. Ma például teljesen váratlanul rátaláltam arra a listára, amit májusban adtak a tanárnénik, hogy milyen tanszerekre lesz szükség a 2. osztályban. Ennek annyira megörültem, hogy a lelkesedésem átragadt Elsőszülöttemre is, és együtt átnéztük, hogy mi van itthon, készleten, és miket kell beszereznünk. Jelentem, jól állunk. És ha már úgyis előszedtük a tankönyveket, nekiálltunk sütit csinálni. Ostyalap volt itthon. A magyar kapható szinte minden boltban, de mi ezt az orosz (ukrán?) változatot szeretjük jobban, ennek vastagabb a tésztája. Az Arbat boltokban kapható. Vajas krémet csináltunk. Sok vaj (1/2 kg), porcukor, kakaópor. 4 részre osztottam, és a kisasszonyok megkentek vele 2-2 ostyalapot. (A finommotorika meg a kéz-szem koordináció fejlesztése ezzel ki is van pipálva - mondom én, hogy készülünk az iskolára. ) A tetejére csak üres, krém nélküli lap kerül. És most jön a legnehezebb rész....

a westiket nézegettétek itt a blogon, én messze jártam. Ahol már csak mi beszéltünk magyarul. És megnéztük a parti várost. Igaz a hír, van ilyen. Ott jártunk, ahol Lamborghini gyártja a traktort, és Pininfarina tervezi a biciklit, és ahol úton-útfélen lehet kávézni. És kávéztunk is. Ittuk a kávét jegesen Ezt Magyarországon miért nem lehet kapni???????? és forrón. Az idő múlását nem percekben mértük, de volt, amikor órákban gyönyörködtünk. Volt, hogy a szépség a lábunk előtt hevert,  és volt, amikor fentről ragyogott ránk. Többnyire megmaradtunk a felszínen, de néha elborítottak a hullámok, és a dolgok mélyére néztünk. A fények tompák voltak, a színek élénkek. Napközben csak dudolásztunk, hogy autók a tenger felé, és bálnák, ki a partra , de este megszóla...