Ugrás a fő tartalomra
Vettem egy kínálótálat. Igazság szerint már hónapok óta nézegettem, mindig kézbevettem, néha már a kosaramba is beraktam, de aztán mindig visszatettem, nem is kell ez nekem igazán, szükségem nincs rá, csak tetszik a formája. És az is, hogy fehér. Most megvettem. Végülis 290 Ft, ennyi pénzt nagyobb hülyeségre is el lehet költeni, és tényleg tetszik.
Hazahoztam, és nagyon örültem, hogy van egy ilyen jó kis kínálótálam, még törtem is a fejem, hogy majd mit rakjak rá. (Azt hiszem, a gyártók az ilyen tálakat olajbogyókínálásra szánják.) A kisasszonyok délután szembesültek az új szerzeményemmel, én meg azzal, hogy mit is jelent nagyon örülni egy tálnak.  Először is elmondták az összes csigás verset, és elénekelték az összes csigás dalt, amit tudtak. Aztán, mert ezt kevésnek érezték, költöttek még néhány csigás dalt és verset. Aztán báboztak egy kicsit a tállal, az volt a kis csiga, és fel-alá vándorolt az asztalon, közben persze mindenféle nehézségekkel találta szembe magát, de a végén persze minden jóra fordult. És a kisasszonyok egy pillanatig sem törték a fejüket, mit rakjanak majd a tálra, azonnal telepakolták hónapos retekkel.

És ez nem csak egyszeri tünemény volt, azóta is bármikor szívesen segítenek, ha a csigatál is benne van a dologban. Imádom, ahogy egyezkednek, hogy bentről kifelé, vagy kintről befelé rakják a retket, és hogy ami nem fér csak úgy simán a tálra, abból mennyit egyenek meg (azonnal), és mennyit rakjanak emeletesen a tálra (hogy onnan egyék meg). Legutóbb odáig jutottak, hogy kitalálták, Ramóna-tálat, igazi bőségtálat csinálnak (tényleg sokszor olvassuk a Hajónaplót), és karalábé szeleteket is raktak a retek alá.
Így lett az én tálamból pulyahülyítő.

Felhalmozódott nálunk a narancs. Mert tél vége van, szükségünk van vitaminra, meg az élénk színekre, ráadásul mindenhol akciós, hát minden bevásárláskor veszünk. Persze eleinte jó mulatság vacsi után narancsot eszegetni, közben beszélgetni, de néhány nap után mer senki nem kér belőle. Tegnap nekiszántam magam, megpucolom az összes narancsot, előveszem a gyümölcscentrifugát, csinálok üdítőt. A sok narancs után sok héj maradt, de jó, csinálunk kandírozott narancshéjat.
De jó, akkor csinálunk majd moszkauert is. De jó. Ebben a szezonban ez a negyedik adag kandírozott narancshéj, de moszkauert még nem csináltunk. A természetes fogyás, ugye.
A neten számos recept kering a narancshéj kandírozására, én ezt az egyik Stahl könyvben olvastam, nekem épp megfelel.
A narancshéjakat vékony csíkokra vágom, felöntöm annyi vízzel, amennyi ellepi, felfőzöm, leszűröm. Ezt a felfőzöm, leszűröm részt megcsinálom összesen négyszer, így kiázik, kifő minden keserű íz a narancsból. És nem is olyan babrás, mint amilyennek tűnik, elvan az magának a fazékban, lehet közben vasalni, főzni, rajzolni, gyurmázni, sőt, kávét kortyolva magazinokat olvasgatni is (ha-ha).

Ha negyedszer is felfőtt, leszűröm, és az összes érdeklődő megkóstolja. Örülünk, hogy milyen finom, megkóstoljuk még egyszer. Amikor úgy döntök, hogy elég már a kóstolásból, mert elfogy mielőtt elkészülne, még gyorsan mindenki kivesz két-három darabot, hogy a következő néhány percet átvészeljék anélkül, hogy éhenhalnának. Ekkor ráöntök egy csésze cukrot és egy csésze vizet, és ebben a szirupban főzöm kis lángon egy órán át. (Persze külön edényben is meg lehet főzni a szirupot, és azt ráönteni a narancshéjakra, és még számtalan módon lehet bonyolítani, de azt én nem szoktam.)


És nincs is más hátra, mint sütőpapírra szedegetni a narancshéjakat, és spekulálni, hogy hol lehetne a legjobban megszárítani. Kézenfekvő megoldás, hogy tegyük a radiátorra, ott gyorsan megszárad, de ez a megoldás nem kockázatmentes. Én pl. tegnap úgy jártam, hogy amíg a vacsorát főztem, észrevettem, hogy elsőszülöttem ott sündörög az ablaknál. Kérdeztem, hogy mi a baj, szomorkodik, szeretne-e valamit tőlem, de csak állt ott szomorúan, csendesen. Aztán amikor befejeztem a főzést, és odamentem ahhoz a komoly, szomorú gyerekhez, akkor láttam, hogy azért olyan csendes az, mert rág (basszus, tisztára mint a gittegylet!), és a tálca sarkáról már megeszegette az összes narancshéjat.
Most olyan helyen szárítom, ahol senki nem fér hozzá. Nagyon el vagyok szánva, hogy csinálunk moszkauert.

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

Farsang

farka ide, húshagyó kedd oda, az oviban csak múlt pénteken volt farsang. És én csak most jutottam odáig, hogy megmutassam a jelmezeket.
Amikor a farsangi jelmezekről tárgyalunk, mindig igyekszünk középutas megoldást találni. Legyen házilag elkészíthető, de látványos, készüljön új ruha, de legyenek újrahasznosítható elemei is a jelmeznek, legyen mindnyájunk számára elfogadható, és költségtakarékos. Egy dologból nem engedünk: nagyon lányos jelmezt kell kitalálnunk, aminek a legfőbb eleme a szoknya, nagy, habos, hosszú, tüll, csillogós, pörgős, stb, stb.
A közös halmazba az idén egy boszorkány és egy páva jelmez került.

A boszi jelmezt könnyű volt összeszedni, fekete cipő, harisnya, póló, pulcsi van itthon, sőt, néhány éve vettem egy-egy boszorkánykalapot is, azóta is hordják a kisasszonyok nagy örömmel.
Maradt a szoknya.
Az alsószoknyát 2 réteg tüllből varrtam. Felülre egy organza-szerű anyag került. Még régen vettem az Ikeában, akciósan, hogy valamire csak jó lesz. Nem tudom, mire szán…

A meseszámok

is változnak. Mi még úgy tanultuk, hogy a leggyakoribb meseszámok a 3 (próba, királyfi, királylány), a 7 (sárkány feje) esetleg 9, 77 vagy 99 (szoba).
De mostanában úgy tűnik, a 100-nak van mágikus, misztikus jelentése, az lett az új meseszám. Az épp aktuális miniszterelnök a hivatalba lépése után 100 nappal tart helyzetértékelést, az új főnök kér 100 napot, hogy kicsit legalább átlássa, mi folyik a birodalmában, az olimpia előtt 100 nappal ünnepséget rendeznek, és a post it (az a kis ragasztócsíkos jegyzetlap) is éppen 100 lapos. Ez már nem lehet véletlen.
Nálunk meg néha akkora a várakozás, hogy a 4 emeletes várakozás tornyot nagyon kicsinek érezzük. Így hát felhoztam a pincéből egy használaton kívüli képkeretet, és ezt csináltam:



A  post itet persze az üvegre ragasztottam, kívülről, minden reggel letépünk egy lapot a tömbről.

Ezentúl a Ne irigykedj, csináld utánam! rovatban találjátok meg a könnyen, gyorsan, olcsón megvalósítható ötleteket.

Jelmeztervezőnek álltam.

Az egész úgy kezdődött, hogy a tanító néni megkért, tudnék-e segíteni, ki tudnék-e találni valami jelmezt a lányoknak farsangra. Hm, biztosan, gondolom.  Elsőszülöttem iskolájában az a szokás, hogy az osztályok közösen öltöznek be, és egy táncot is előadnak, tehát a tánc határozza meg a jelmezt. Nyilván van ennek pozitív oldala, és persze negatív is, kétségtelen, hogy egyre terjed ez a szokás, én legalábbis egyre több helyről hallom, hogy náluk is így van. 
És akkor vissza a kisasszonyom osztályához és a lányok jelmezéhez. A tanító nénik kitalálták, hogy a ho-ho-ho horgász zenéjére táncolnak majd a gyerekek. A fiúk lesznek a horgászok, az ő jelmezük gyakorlatilag meg is van, (strand)papucs, bermuda vagy rövidnadrág, póló, szalmakalap. Egyedül a szalmakalap lehet problémás, az biztos, hogy nincs mindenkinek, de ismerősöktől és azok ismerősétől össze lehet szedni. A lányok halacskák lesznek, ezt a jelmezt kellene nekem megtervezni. Itthon megnéztem a ho-ho-ho horgász főcímét.

Ebből kid…