A nagyboltban

vasárnap a kora esti órákban sajátos hangulat uralkodik. Mindenki kicsit tompa, kicsit fásult, kicsit érdektelen, kicsit tétova. Mi is amolyan nem-is-tudom-mit-keresünk-mi-itt-ja-persze-kéne-valami-vacsira-és-a-holnapi-tízóraikhoz hangulatban tébláboltunk ott. Szerencsére az elég tisztán megvolt, hogy friss péksüteményt (zsömle, buci, kifli, kornspitz, stb.) venni kell. 

Elslattyogtunk a nagybolt túlsó végébe, ahol hozzánk hasonló családok egy érdekes játékkal múlatták az idejüket. Üveges tekintettel csoszogtak körbe-körbe a rekeszek közt és biggyegettek. Nosza, mi is belevetettük magunkat a forgalomba, és rögtön ráéreztünk a játék ízére. Mi is körbejártunk, közben a szemünk a kínálatot pásztázta, néhány kör után már egy zacskót is vettünk, hogy ezzel is jelezzük az elszántságunkat, hogy tényleg szeretnénk péksütit vásárolni. Majd néhány körrel később, akár a többiek, visszaraktuk a zacskót és elkullogtunk. Azt nem lehet mondani, hogy nem volt választék, szinte minden rekeszben volt néhány termék, de frisset nem találtunk. A zsömlék olyan szárazak voltak, hogy simán le lehetett volna őket darálni morzsának.

Annyira azért nem vettük a szívünkre, végül is önként mentünk oda, pedig tudtuk, hogy vasárnap esténként ez megy a nagyboltban, na, fizessünk gyorsan, aztán hazafelé majd megállunk egy pékségnél, irány a pénztár. 

Beálltunk egy sorba, hárman voltak előttünk, de az első már a visszajárót pakolta el, jó kis sor lesz ez nekünk, a többinél is ennyien állnak.

És álltunk, álltunk, álldogáltunk ott hosszasan, anélkül, hogy bármi is történt volna. Az én agyamban valahol mélyen, homályosan elkezdett gomolyogni egy gondolat, hogy hogy lehet az, hogy percekkel ezelőtt azok a vásárlók már a visszajárónál tartottak, de még mindig ott állnak, de nem sikerült átgondolnom, mert az agyam másik részén meg az dörömbölt, hogy kellett nekem otthon hagyni a telefonom, bezzeg a mögöttünk álló hölgy milyen jól elvan, a telefonját olvasgatja...

Hopp, mindjárt megnyitnak egy másik kasszát, épp mellettünk, álljunk át???, néztem kérdőn a Páromra, ő meg nézett rám vissza optimistán és elszántan, hogy nem-nem, ilyenkor mindenki az új pénztárnál tülekedik, nekünk itt nagyon jó, vagy legalábbis hamarosan az lesz, nézd, már mindjárt megindul a sor.

Nem tudom, hogy történt, de végül csak sorra kerültünk. 

A pénztáros hölgy szépen, komótosan (=végtelenül lassan) elkezdte lecsipogtatni a vonalkódokat. Vettem néhány rövid szavatossági idő miatt leértékelt, sárga címkés árut is, ó, bár ne tettem volna! 

Először a füstölt tonhal került sorra. Áthúzta az érzékelőn, nem csippant. Újra áthúzta, újra nem. És megint, és ismét és újra, csak nem csippant. Szeretem, ha valaki nem adja fel az első kudarc után, de ha az egyik módszer 8x nem vezet eredményre, talán 9. alkalommal érdemes más módon próbálkozni. 

A 10. után rájött erre a pénztáros is. Rám nézett, szemrehányón:

- Nem viszi! (??? És, ezt most mért nekem mondja??? Egyébként látom én is.) Most mit csináljak, hát nem viszi?! (Tényleg nekem kell megmondanom, mi a következő lépés? Na jó, nem bánom, csak végezzünk már.)

- Próbálja meg a kézi vonalkódolvasóval. (Ugye, milyen jók az önkiszolgáló pénztárak? Én is ott okosodtam ki ennyire.)

- Tessék, így se! (Azt, a!, hogy ez mekkora elégtétel volt neki! Akkora, hogy még néhányszor bemutatta, hogy én is jól lássam, milyen ostoba ötlettel álltam elő. Azért ilyen könnyen én sem adom ám meg magam!)

- Akkor be kell billentyűzni a számokat. (Mosolyogtam is hozzá :-)

- ???? (Nekem? A kezemmel? Azt a sokat???)

- !!!!! (Bizony, b.meg, csak csináld már! Közben persze teltek a másodpercek.)

Nagy sóhajtozás közben csak nekiállt bepötyögni a számokat. Én azt latolgattam, mennyi esélyünk van arra, hogy a kisasszonyok a saját szemükkel láthatják, milyen is a mártírhalál.

A gép sípolt, a pénztáros sipított:

- Így se jó! (De miért nekem mondja? Hát tehetek én róla, hogy a gép nem ismeri fel a kódot? Van nekem bármi közöm, befolyásom, hatásom akár a vonalkódra akár a leolvasóra?)

Na jó, okos enged...

- Ok, semmi baj, akkor itt hagyjuk.

(Hagyod te itt a majd megmondom mindjárt, hogy mit, ha már ennyit szenvedtem vele, elviszed!!!) Odafordul a másik pénztároshoz:

- Nem viszi a kódot!

- Akkor írd be a számokat.

- Úgy se viszi!

Erre a kolléganő válasza, súgva:

- Akkor valamit elb.sztál!

A pénztárosunk erre megsértődött, és csakazértis újra beírta a számokat. Hát, újra nem vitte! Még mindig nem vette figyelembe, hogy én inkább már nem is kérem azt a tonhalat, csak félretette, de látszott, hogy még nincs lejátszva a meccs.

Lecsippantotta a köteg géppapírt, majd úgy vágta hozzám, hogy majd' eltört a kezem. Aztán szép sorban a többi árut is. Egy újabb sárga címkés került sorra, a tej.

- Tessék, ezt meg viszi! (Már vicsorgott a gyűlölettől. És a sorban mögöttünk állók is.)

Következő sárga címkés, a sonka. 

- Ezt is viszi! Akkor ez most hogy van?! (És megint rám nézett, mintha én lennék az a diák, aki előre megszerezte a dolgozat kérdéseit, ő meg az a tanár, aki erre abból jött rá, hogy az egész osztály hibátlan dolgozatot írt.)

Én ekkorra már lemondtam a pénztárosunkról, igyekeztem úgy kívül maradni a helyzeten, hogy ezt ő is lássa, nem tudom a rejtélyes jelenség magyarázatát, és még csak nem is szégyellem magam miatta, ráadásul nem is érdekel, én már csak haza szeretnék menni. Ő viszont nem engedett, még néhányszor megpróbálta leolvasni a vonalkódot, végül bepötyögte a számokat, és láss csodát, tádám, sikerüüüült! Valamelyikünk őrangyala épp arra járhatott.

Még odaböffentett valami szemrehányó megjegyzést, de már nem is figyeltem rá. Fizessünk, aztán húzzunk innen.

Most a Párom került sorra.

- Erzsébet utalvánnyal szeretnék fizetni, jelent ez problémát?

-... Válasz nem érkezett. A pénztáros kimarta a Párom kezéből a köteg utalványt, és anélkül, hogy bármit mondott, kérdezett vagy gondolt volna, a saját kis vonalkód-gyűjteményéből vadul elkezdte a 300 Ft-os utalvány kódját lecsipogtatni. Már az ötödiknél járt - mitől gyorsult most be ennyire? - amikor az emberem szólt neki, hogy az úgy nem lesz jó, mert csak a köteg tetején volt 300-as utalvány, alatta 400-asok vannak. 

Erre a pénztáros az egész paklit leszórta maga elé, és kezdődött a matek, hogy lehet kirakni 1500-at úgy, hogy 3 darab 300-as és sok 400-as áll rendelkezésünkre? Utoljára első osztályban láttam ilyet, a piros és kék számolókorongokkal, amikor a gyerekek ide-oda pakolgatják amit már megszámoltak. Na jó, az emberem elárulta neki a jó megoldást, 3x400+300=1500. Szerencsére a pénztáros elhitte neki, hogy így van, nem akart utánaszámolni vagy ilyesmi, ki tudja, a végén még más eredmény jött volna ki neki. A nagy sikeren felbuzdulva a Párom megpróbálta rávenni a hölgyet, hogy az 1500 Ft értékű utalványokat rakja el, a többit meg adja vissza, biztosabb úgy.

Csakhogy, a pénztáros nagyon tanácstalanul nézett rá:

- Összekeveredtek. (Nem hiszem, hogy az utalványok sunyiban kör-kör ki játszikozni kezdtek volna, valószínűleg a nő keverte össze őket, vagy már az elején sem tudta, melyik kupacba melyiket rakta, és főleg, hogy miért.)

- Az nem baj. (Most hogy magyarázzuk el neki, hogy nem is az utalványon szereplő kódot olvasta el, tehát még a sorszám, vagy ilyesmi sem számít.) 

Valahogy csak sikerült visszakapnia a Páromnak a még le nem olvasott utalványokat, folytatódhatott a fizetésnek álcázott tragikomédia.

- Akkor folytassuk. Most egy 1000-es kódot olvastam le.

- Csakhogy olyan címlet nincs nálam. (Az előbb nézte át az egész paklit, nem tűnt fel neki, hogy csak 300-as és 400-as van benne?)

Én már oda se néztem. Amikor azért mégis odapillantottam, azt láttam, hogy megint a nő előtt van kiterítve az  összes játékpénz, próbál velük számolókorongozni, majd a Párom nagyot sóhajt, áthajol a pulton, és mint a türelmes, jó tanár, aki azért már érzi, hogy mindjárt kicsengetnek, és jó volna haladni, kiszámolta a jó megoldást, a maradék játékpénzt elrakta, és közölte, hogy a többit inkább készpénzben fizeti ki.

Ez is megvolt, még sincs este, mehetünk.

Távozóban még elkaptam a pillanatot, amikor a pénztárosnő sóhajtott egy nagyot, a mellkasánál kicsit elhúzta, megrázogatta a 3 réteg pulcsit, és bejelentette:

- Hú, de meleg van!

Csesszus, az egészből neki ennyi jött le???!!! Azt már biztos nem én fogom elmondani neki, hogy vegyen le egy-két pulóvert, ha melege van.

Akinek alacsony a vérnyomása, az bátran keresse a nagyboltban a kasszasoron Zsuzsannát. Mi biztos, hogy elkerüljük a jövőben :-)