Ugrás a fő tartalomra

A nagyboltban

vasárnap a kora esti órákban sajátos hangulat uralkodik. Mindenki kicsit tompa, kicsit fásult, kicsit érdektelen, kicsit tétova. Mi is amolyan nem-is-tudom-mit-keresünk-mi-itt-ja-persze-kéne-valami-vacsira-és-a-holnapi-tízóraikhoz hangulatban tébláboltunk ott. Szerencsére az elég tisztán megvolt, hogy friss péksüteményt (zsömle, buci, kifli, kornspitz, stb.) venni kell. 
Elslattyogtunk a nagybolt túlsó végébe, ahol hozzánk hasonló családok egy érdekes játékkal múlatták az idejüket. Üveges tekintettel csoszogtak körbe-körbe a rekeszek közt és biggyegettek. Nosza, mi is belevetettük magunkat a forgalomba, és rögtön ráéreztünk a játék ízére. Mi is körbejártunk, közben a szemünk a kínálatot pásztázta, néhány kör után már egy zacskót is vettünk, hogy ezzel is jelezzük az elszántságunkat, hogy tényleg szeretnénk péksütit vásárolni. Majd néhány körrel később, akár a többiek, visszaraktuk a zacskót és elkullogtunk. Azt nem lehet mondani, hogy nem volt választék, szinte minden rekeszben volt néhány termék, de frisset nem találtunk. A zsömlék olyan szárazak voltak, hogy simán le lehetett volna őket darálni morzsának.
Annyira azért nem vettük a szívünkre, végül is önként mentünk oda, pedig tudtuk, hogy vasárnap esténként ez megy a nagyboltban, na, fizessünk gyorsan, aztán hazafelé majd megállunk egy pékségnél, irány a pénztár. 
Beálltunk egy sorba, hárman voltak előttünk, de az első már a visszajárót pakolta el, jó kis sor lesz ez nekünk, a többinél is ennyien állnak.
És álltunk, álltunk, álldogáltunk ott hosszasan, anélkül, hogy bármi is történt volna. Az én agyamban valahol mélyen, homályosan elkezdett gomolyogni egy gondolat, hogy hogy lehet az, hogy percekkel ezelőtt azok a vásárlók már a visszajárónál tartottak, de még mindig ott állnak, de nem sikerült átgondolnom, mert az agyam másik részén meg az dörömbölt, hogy kellett nekem otthon hagyni a telefonom, bezzeg a mögöttünk álló hölgy milyen jól elvan, a telefonját olvasgatja...
Hopp, mindjárt megnyitnak egy másik kasszát, épp mellettünk, álljunk át???, néztem kérdőn a Páromra, ő meg nézett rám vissza optimistán és elszántan, hogy nem-nem, ilyenkor mindenki az új pénztárnál tülekedik, nekünk itt nagyon jó, vagy legalábbis hamarosan az lesz, nézd, már mindjárt megindul a sor.
Nem tudom, hogy történt, de végül csak sorra kerültünk. 
A pénztáros hölgy szépen, komótosan (=végtelenül lassan) elkezdte lecsipogtatni a vonalkódokat. Vettem néhány rövid szavatossági idő miatt leértékelt, sárga címkés árut is, ó, bár ne tettem volna! 
Először a füstölt tonhal került sorra. Áthúzta az érzékelőn, nem csippant. Újra áthúzta, újra nem. És megint, és ismét és újra, csak nem csippant. Szeretem, ha valaki nem adja fel az első kudarc után, de ha az egyik módszer 8x nem vezet eredményre, talán 9. alkalommal érdemes más módon próbálkozni. 
A 10. után rájött erre a pénztáros is. Rám nézett, szemrehányón:
- Nem viszi! (??? És, ezt most mért nekem mondja??? Egyébként látom én is.) Most mit csináljak, hát nem viszi?! (Tényleg nekem kell megmondanom, mi a következő lépés? Na jó, nem bánom, csak végezzünk már.)
- Próbálja meg a kézi vonalkódolvasóval. (Ugye, milyen jók az önkiszolgáló pénztárak? Én is ott okosodtam ki ennyire.)
- Tessék, így se! (Azt, a!, hogy ez mekkora elégtétel volt neki! Akkora, hogy még néhányszor bemutatta, hogy én is jól lássam, milyen ostoba ötlettel álltam elő. Azért ilyen könnyen én sem adom ám meg magam!)
- Akkor be kell billentyűzni a számokat. (Mosolyogtam is hozzá :-)
- ???? (Nekem? A kezemmel? Azt a sokat???)
- !!!!! (Bizony, b.meg, csak csináld már! Közben persze teltek a másodpercek.)
Nagy sóhajtozás közben csak nekiállt bepötyögni a számokat. Én azt latolgattam, mennyi esélyünk van arra, hogy a kisasszonyok a saját szemükkel láthatják, milyen is a mártírhalál.
A gép sípolt, a pénztáros sipított:
- Így se jó! (De miért nekem mondja? Hát tehetek én róla, hogy a gép nem ismeri fel a kódot? Van nekem bármi közöm, befolyásom, hatásom akár a vonalkódra akár a leolvasóra?)
Na jó, okos enged...
- Ok, semmi baj, akkor itt hagyjuk.
(Hagyod te itt a majd megmondom mindjárt, hogy mit, ha már ennyit szenvedtem vele, elviszed!!!) Odafordul a másik pénztároshoz:
- Nem viszi a kódot!
- Akkor írd be a számokat.
- Úgy se viszi!
Erre a kolléganő válasza, súgva:
- Akkor valamit elb.sztál!
A pénztárosunk erre megsértődött, és csakazértis újra beírta a számokat. Hát, újra nem vitte! Még mindig nem vette figyelembe, hogy én inkább már nem is kérem azt a tonhalat, csak félretette, de látszott, hogy még nincs lejátszva a meccs.
Lecsippantotta a köteg géppapírt, majd úgy vágta hozzám, hogy majd' eltört a kezem. Aztán szép sorban a többi árut is. Egy újabb sárga címkés került sorra, a tej.
- Tessék, ezt meg viszi! (Már vicsorgott a gyűlölettől. És a sorban mögöttünk állók is.)
Következő sárga címkés, a sonka. 
- Ezt is viszi! Akkor ez most hogy van?! (És megint rám nézett, mintha én lennék az a diák, aki előre megszerezte a dolgozat kérdéseit, ő meg az a tanár, aki erre abból jött rá, hogy az egész osztály hibátlan dolgozatot írt.)
Én ekkorra már lemondtam a pénztárosunkról, igyekeztem úgy kívül maradni a helyzeten, hogy ezt ő is lássa, nem tudom a rejtélyes jelenség magyarázatát, és még csak nem is szégyellem magam miatta, ráadásul nem is érdekel, én már csak haza szeretnék menni. Ő viszont nem engedett, még néhányszor megpróbálta leolvasni a vonalkódot, végül bepötyögte a számokat, és láss csodát, tádám, sikerüüüült! Valamelyikünk őrangyala épp arra járhatott.
Még odaböffentett valami szemrehányó megjegyzést, de már nem is figyeltem rá. Fizessünk, aztán húzzunk innen.


Most a Párom került sorra.
- Erzsébet utalvánnyal szeretnék fizetni, jelent ez problémát?
-... Válasz nem érkezett. A pénztáros kimarta a Párom kezéből a köteg utalványt, és anélkül, hogy bármit mondott, kérdezett vagy gondolt volna, a saját kis vonalkód-gyűjteményéből vadul elkezdte a 300 Ft-os utalvány kódját lecsipogtatni. Már az ötödiknél járt - mitől gyorsult most be ennyire? - amikor az emberem szólt neki, hogy az úgy nem lesz jó, mert csak a köteg tetején volt 300-as utalvány, alatta 400-asok vannak. 
Erre a pénztáros az egész paklit leszórta maga elé, és kezdődött a matek, hogy lehet kirakni 1500-at úgy, hogy 3 darab 300-as és sok 400-as áll rendelkezésünkre? Utoljára első osztályban láttam ilyet, a piros és kék számolókorongokkal, amikor a gyerekek ide-oda pakolgatják amit már megszámoltak. Na jó, az emberem elárulta neki a jó megoldást, 3x400+300=1500. Szerencsére a pénztáros elhitte neki, hogy így van, nem akart utánaszámolni vagy ilyesmi, ki tudja, a végén még más eredmény jött volna ki neki. A nagy sikeren felbuzdulva a Párom megpróbálta rávenni a hölgyet, hogy az 1500 Ft értékű utalványokat rakja el, a többit meg adja vissza, biztosabb úgy.


Csakhogy, a pénztáros nagyon tanácstalanul nézett rá:
- Összekeveredtek. (Nem hiszem, hogy az utalványok sunyiban kör-kör ki játszikozni kezdtek volna, valószínűleg a nő keverte össze őket, vagy már az elején sem tudta, melyik kupacba melyiket rakta, és főleg, hogy miért.)
- Az nem baj. (Most hogy magyarázzuk el neki, hogy nem is az utalványon szereplő kódot olvasta el, tehát még a sorszám, vagy ilyesmi sem számít.) 
Valahogy csak sikerült visszakapnia a Páromnak a még le nem olvasott utalványokat, folytatódhatott a fizetésnek álcázott tragikomédia.
- Akkor folytassuk. Most egy 1000-es kódot olvastam le.
- Csakhogy olyan címlet nincs nálam. (Az előbb nézte át az egész paklit, nem tűnt fel neki, hogy csak 300-as és 400-as van benne?)
Én már oda se néztem. Amikor azért mégis odapillantottam, azt láttam, hogy megint a nő előtt van kiterítve az  összes játékpénz, próbál velük számolókorongozni, majd a Párom nagyot sóhajt, áthajol a pulton, és mint a türelmes, jó tanár, aki azért már érzi, hogy mindjárt kicsengetnek, és jó volna haladni, kiszámolta a jó megoldást, a maradék játékpénzt elrakta, és közölte, hogy a többit inkább készpénzben fizeti ki.
Ez is megvolt, még sincs este, mehetünk.
Távozóban még elkaptam a pillanatot, amikor a pénztárosnő sóhajtott egy nagyot, a mellkasánál kicsit elhúzta, megrázogatta a 3 réteg pulcsit, és bejelentette:
- Hú, de meleg van!
Csesszus, az egészből neki ennyi jött le???!!! Azt már biztos nem én fogom elmondani neki, hogy vegyen le egy-két pulóvert, ha melege van.

Akinek alacsony a vérnyomása, az bátran keresse a nagyboltban a kasszasoron Zsuzsannát. Mi biztos, hogy elkerüljük a jövőben :-)


Megjegyzések

  1. Nem akarlak elkeseríteni, de a Mariska, Bözsike, Timike, Klárika, Rozika....mind ilyen. Egy idő után nem tud megküzdeni a problémával....Mert hülye. Mert tanulatlan, mert büdös neki a munka...nem is tudom. És igen, ilyenkor tényleg látom az automata kasszák létjogosultságát.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves pitz!
      Ez azért szerintem egy kicsit erős kifejezés. Nem általánosítanék. Igenis sok olyan pénztáros ül a kassza mögött tizen sok órát, mert nincs más munka, ahol dolgozna! Úgyhogy, mielőtt ilyen kijelentéseket teszel nézz egy picit távolabb is, mert sok ember keményen dolgozik azért a havi 50-60 ezerért és lépten-nyomon ilyen általánosításokat kap a fejéhez. Tudod nem annyira egyszerű ott ülni, javaslom, próbáld ki. (És ezt még annak tudatában mondom, hogy elismerem nem mindenki egy Einstein, aki ilyen helyen dolgozik, de az, hogy mindenki és, hogy "tanulatlan, büdös neki a munka" hát ez elég otromba kijelentés!!!)
      Egy volt pénztáros, jelenlegi főiskolás.

      Törlés
    2. Igazad van. Otromba megjegyzés volt. Viszont sajnos nem légből kapott.
      Természetesen elnézést azoktól, akit ez érzékenyen érint.

      Törlés
  2. Nagyon nevettem, amikor olvastam, de tudom a pénztárnál minden alkalommal fel tudnék robbanni az ilyenektől...:-))))

    VálaszTörlés
  3. Néha tényleg belefut az ember az ilyenbe, de a többség azért rendes szerintem. Én reggelente járok, látnád mi megy ott akciós napokon! A kisöregek olyan tempóban rohannak a kasszához a színig rakott (mondjuk wc papírral, törlőkendővel)kocsikkal, hogy letipornak. Bár a múltkor láttam olyat, aki színig rakta a kocsit festőkerettel (vagy hogy hívják azt, amire festeni lehet?) az meg ugyan minek ipari mennyiségben?!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ó, de mennyire hogy tudom! Ezért is tabu péntek délelőtt a nagybolt. A Párom sokáig úgy állt hozzá, hogy mert én problémaérzékeny vagyok, és amúgy is túlreagálom, mígnem egyszer eljött velem egy pénteki derbire. Beállt a kosárért folytatott küzdelembe pogózni, aztán a 190 magas, kifejlett férfipéldányt (nem egy vízilabdás testalkat, de nem is zsoké :-)egy harmadakkora nénike úgy lökte félre, hogy majdnem a fal adta a másikat, plusz még vagy ketten megtaposták... azóta inkább Tankcsapda koncertekre jár :-)
      Én sem tudom, miért vásárolnak ipari mennyiségekben mindent. Az egyetlen kivétel talán a mosószer, még sosem láttam, hogy azzal rakták volna tele a kosarat. De a papírtörlő nagy kedvencük, az biztos. Lehet, hogy a néhány félévnyi szociológia miatt van, de szeretem nézegetni a kosarak tartalmát. Nagyon jól ki lehet találni, hogy ki milyen élethelyzetben van. Mindig elcsodálkozom, hogy én vásárolok egy 4 fős háztartásnak,ahol van 2 növésben lévő gyerek, és az mekkora kupac áruval oldható meg, és a kisöregek a maguk egy-két fős háztartását mennyi mindennel látják el. Egyik kedvenc jelenetem, amikor az egyik már telepakolta a kosarat hússal, vett csirkehúst, pulykát, a sertéshúsokból is bevásárolt bőven (természetesen egyikből sem egy kilót, és nem is csak egy fajtát), majd amikor kiderült, hogy az akciós tarjából nem vehet 13(!!!) kilónál többet, mert az már kereskedelmi mennyiségnek számít, olyan jelenetet rendezett, hogy az eladó, aki az egészről nem tehetett, majdnem elsírta magát. A végén már a többi vásárló próbálta elmagyarázni, hogy fizesse ki ezt az adagot, aztán jöjjön vissza a következő 13 kilóért, csak nehogy éhen haljon.

      Törlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A meseszámok

is változnak. Mi még úgy tanultuk, hogy a leggyakoribb meseszámok a 3 (próba, királyfi, királylány), a 7 (sárkány feje) esetleg 9, 77 vagy 99 (szoba).
De mostanában úgy tűnik, a 100-nak van mágikus, misztikus jelentése, az lett az új meseszám. Az épp aktuális miniszterelnök a hivatalba lépése után 100 nappal tart helyzetértékelést, az új főnök kér 100 napot, hogy kicsit legalább átlássa, mi folyik a birodalmában, az olimpia előtt 100 nappal ünnepséget rendeznek, és a post it (az a kis ragasztócsíkos jegyzetlap) is éppen 100 lapos. Ez már nem lehet véletlen.
Nálunk meg néha akkora a várakozás, hogy a 4 emeletes várakozás tornyot nagyon kicsinek érezzük. Így hát felhoztam a pincéből egy használaton kívüli képkeretet, és ezt csináltam:



A  post itet persze az üvegre ragasztottam, kívülről, minden reggel letépünk egy lapot a tömbről.

Ezentúl a Ne irigykedj, csináld utánam! rovatban találjátok meg a könnyen, gyorsan, olcsón megvalósítható ötleteket.

Farsang

farka ide, húshagyó kedd oda, az oviban csak múlt pénteken volt farsang. És én csak most jutottam odáig, hogy megmutassam a jelmezeket.
Amikor a farsangi jelmezekről tárgyalunk, mindig igyekszünk középutas megoldást találni. Legyen házilag elkészíthető, de látványos, készüljön új ruha, de legyenek újrahasznosítható elemei is a jelmeznek, legyen mindnyájunk számára elfogadható, és költségtakarékos. Egy dologból nem engedünk: nagyon lányos jelmezt kell kitalálnunk, aminek a legfőbb eleme a szoknya, nagy, habos, hosszú, tüll, csillogós, pörgős, stb, stb.
A közös halmazba az idén egy boszorkány és egy páva jelmez került.

A boszi jelmezt könnyű volt összeszedni, fekete cipő, harisnya, póló, pulcsi van itthon, sőt, néhány éve vettem egy-egy boszorkánykalapot is, azóta is hordják a kisasszonyok nagy örömmel.
Maradt a szoknya.
Az alsószoknyát 2 réteg tüllből varrtam. Felülre egy organza-szerű anyag került. Még régen vettem az Ikeában, akciósan, hogy valamire csak jó lesz. Nem tudom, mire szán…

Jelmeztervezőnek álltam.

Az egész úgy kezdődött, hogy a tanító néni megkért, tudnék-e segíteni, ki tudnék-e találni valami jelmezt a lányoknak farsangra. Hm, biztosan, gondolom.  Elsőszülöttem iskolájában az a szokás, hogy az osztályok közösen öltöznek be, és egy táncot is előadnak, tehát a tánc határozza meg a jelmezt. Nyilván van ennek pozitív oldala, és persze negatív is, kétségtelen, hogy egyre terjed ez a szokás, én legalábbis egyre több helyről hallom, hogy náluk is így van. 
És akkor vissza a kisasszonyom osztályához és a lányok jelmezéhez. A tanító nénik kitalálták, hogy a ho-ho-ho horgász zenéjére táncolnak majd a gyerekek. A fiúk lesznek a horgászok, az ő jelmezük gyakorlatilag meg is van, (strand)papucs, bermuda vagy rövidnadrág, póló, szalmakalap. Egyedül a szalmakalap lehet problémás, az biztos, hogy nincs mindenkinek, de ismerősöktől és azok ismerősétől össze lehet szedni. A lányok halacskák lesznek, ezt a jelmezt kellene nekem megtervezni. Itthon megnéztem a ho-ho-ho horgász főcímét.

Ebből kid…