A halloweent

lehet szeretni és nem szeretni. Mindkét oldalon számos érv van, nem is fogom most itt összegyűjteni, felsorolni, részletezni őket. Hiszen tény, akár tetszik, akár nem, hogy a halloween itt van, jelen van, beszüremkedett a magyar hétköznapok és ünnepek közé. 

Én szeretem a narancssárga vidámságát, a táncos boszorkányait és pumpkin pie-t, vagy ha úgy jobban tetszik, sütőtök pitét is sütök minden évben.

Talán nem is annyira idegen ez az őszi (az idén inkább nyár végi) bolondozás itt, Magyarországon sem. Talán, ha nyitott szemmel járunk, felfedezhetjük itt is a halloween nyomait.

Nyáron, amikor a Helkát olvastuk, az egyik jelenetnél nekem rögtön a halloween jutott az eszembe. Mert mi ez, ha nem egy tökéletes halloween-jelenet:

"A nagy kanyarnál ugyanis, ahol az út a legjobban megközelíti a vízpartot, ott, ahol a nádassal keverednek az Erdő fái, megtorpant Fecske. Olyan hirtelen vetette meg patáit, hogy Helka majdnem átbucskázott a nyakán. Még szerencse, hogy Csiperke ott kapaszkodott mögötte.

- Jaj, Fecske, mi lelt? - fakadt ki a hercegkisasszony.

Válaszként körbe-körbejárkált a ló, és a fejét rázta. Időnként a földet kapálta mellső lábaival. 

- Figyelj csak! - mutatott ekkor Csiperke a nádas felé. Alig volt tőlük egy nagyobb kőhajításnyira. 

Baljósan sustorgott és imbolygott a nád. Meresztették a szemüket, de akkor még mást nem láttak. Pontosabban egyre kevesebbet láttak, mert váratlanul, a nap derekán, sötétedni kezdett. Először csak, mint amikor felhő mögé bújik a nap, aztán tovább homályosult minden, ahogyan esteledni szokott. 

Amerre Csiperke mutatott, hirtelen zajongani kezdett a nádas. Sorra szárnyra kaptak a benne meghúzódott madarak, és zavarodottan keringtek odafenn. Pár pillanatig szinte egy helyben csapkodtak szárnyaikkal, egymásnak verődtek a levegőben, majd hirtelen határozottan egy irányba fordultak, és gyors szárnycsapásokkal elhúztak a tó fölé.

Zörgött és zúgott a nád. Hajlott derékig a part felé, aztán vissza. Örvénylett, akárha forgószél tépi. Ilyesvalami hallatszott az Erdő fölött, a fák irányából is.

Helka és Csiperke hol felfelé, hol előrekapkodta tekintetét. Erősen hunyorítva igyekeztek meglátni, mi történhet, és közben kapaszkodniuk is kellett, mert Fecske is csak toporzékolt. Egyre hátrált, prüszkölt és rázta a fejét. Hiába paskolta a nyakát Helka, és hiába próbálta nyugtatni Csiperke. Persze ők is legalább annyira ijedten várták, miféle égszakadás tör rájuk.

Mert másra nem tudtak gondolni, csak arra, hogy hirtelen hatalmas vihar kerekedik jégesővel, mennydörgéssel, és egyre azon fohászkodtak, hogy túléljék, akármi is következik. "Bárcsak benn volnánk az erős falak mögött!" - rimánkodtak magukban mindketten.

De se nem esett, se nem villámlott, se nem mennydörgött. És igazság szerint a levegő is rezdületlen volt, csak egyre nehezült és egyre fojtóbbá vált. És épp az volt annyira vérfagyasztó, hogy míg a nád mind erősebben hajlongott, és vastagodott a sötétség, a bokrok és a fák levelei meg sem mozdultak.
Leugrottak Fecske hátáról, s egy vastag fa törzséhez lapultak. A kantárt is odakötötték. Figyeltek.
Egyszerre furcsa porfelhő növekedett a nádas felett, aztán a szálak közül tengernyi csúszómászó tört elő, és egyenest a kastély felé tartottak.
Fecske nyerítve kapta hátra a fejét, és próbálta magát elszabadítani, s ekkor felfelé fordították tekintetüket a gyerekek is. Az erős bőrből készült kantárszár megtartotta a lovat, Helka és Csiperke viszont fenekére ült a látványtól.
Fekete madarak tömege borította be az eget a fák fölött. Olyan sűrűn repültek, hogy összeértek a szárnyaik. Ez takarta el a nap fényét. Varjak voltak, hollók, denevérek, Vagy tudj' isten, miféle fekete madarak elképzelhetetlen tömege. Szokatlanul csendesek voltak. Szárnyaik hangosan surrogtak és csattogtak ugyan, de egyetlen károgás, egyetlen vijjogás, egyetlen halk csipogás el nem hagyta a csőrüket. S mintha cipeltek volna valamit a karmaik közt.
Helka rémülten ölelte át az apród nyakát. Kapaszkodott, és várta tőle a segítséget, ám Csiperke legalább annyira nem értette, mi történik, mint ő.
Aztán pár perc múlva oszlani kezdett az éji sötétség, és az út felett is ülepedni kezdett a csúszómászók kavarta porfelhő. Alig telt el egy negyedóra, és minden olyan lett, mint előtte volt: kisütött a nap, elnyugodott a nádas, épp csak a vidám madárdal nem csendült fel újra. A madarak is lassan eszméltek az iménti rémületből, és egyáltalán nem volt kedvük még dalra fakadni.
(...)
- Itt volt Mordizár és Pipere is, meg az egész testőrség Granadírral az élén. Épp kisfelséged után indultunk volna, amikor hirtelen elsötétült az ég - kezdte Nóniusz. - Aztán mindenfelől varjak és hollók özönlöttek az égen, és dobálni kezdtek valamit a palotára. Csillogó porfelhő szállt fel. Az emberek mind a belső várba szaladtak. Kivétel nélkül mindenki. Mordizár, Pipere, Granadír, meg az összes katona, sőt még a két lovászlegényem is. Legszívesebben én is futottam volna velük, de a madarak hamarosan a külső épületeket is megtámadták, ráadásul tengernyi csúszómászó özönlötte el a külső várat. A lovak megbokrosodtak, rúgkapáltak ijedtükben. Itt kellett hát maradnom, nehogy kárt tegyenek magukban. Bezárkóztam hát velük, és egyiktől a másikig rohangálva nyugtattam őket. Mikor végre elcsendesedett odakint a zűrzavar, és lecsihodtak az állatok, kinyitottam a lovarda nagykapuját. Akkor már nem láttam semmi egyebet, csak ez a nagy némaság ült mindenütt. A csúszómászók közül mindegyik eltakarodott, de jobbnak láttam, ha továbbra is a lovak mellett maradok, a fekete madarakból ugyanis maradt itt néhány. Azt hiszem, őrszemet hagytak hátra - biccentett a palota felé."

Hamarosan azt is megmutatom, hogy öltött testet nálunk ez a jelenet.