zenét tanul, hangszer is kell hozzá. Így költözött hozzánk egy téli estén a zongora. Na jó, pianino, de mi zongorának hívjuk.
És zongoraszék.
És metronóm.
Én itt már úgy gondoltam, ennyi elég is, megvettünk mindent, amire szükség volt, részemről befejeztem a zongorázást, néha azért áttörölgetem bútorápolóval, évente egyszer (max. 2x) kiszidolozom a gyertyatartóit, és vége.
De nem. Elsőszülöttemtől kellett megtudnom, hogy valami még hiányzik!
De mi?
Józanabbak azt mondanák, hogy semmi más nem hiányzik a képről, csak egy gyerek, aki szorgalmasan gyakorol. Magam is így gondolom, és jelentem, az a gyerek minden nap ott ül a zongoránál, és gyakorol is szorgalmasan.
Akkor hát mi hiányzik?
Hát az a kis keskeny takaró, amivel a billentyűket kell letakarni gyakorlás után, mielőtt ráhajtanánk azt a tetőt a billentyűkre (biztos van valami neve, de én nem tudom, mi).
- ????????????????
- Igen, mertÉvanéninekvanolyantakarójaésmindiglekelltakarnihogyvédjükaportól.
(Éva néni a kisasszony zongoratanára.) Hogy ez valóban nagyon súlyos bejelentés, azt rögtön tudtam, ahogy Elsőszülöttem szemébe néztem. Ezek szerint kell valami takarót szereznünk a billentyűkre.
- És, Éva néninek milyen takaró van a zongoráján? - igyekeztem nagyon óvatosan kitudni, mégis mit kell előállítranom.
- Zöld. Filc. És arannyal rá van írva a zongora neve. És mindigletakarjaabillentyűketmielőttráhajtjaafedelét! Mindig! Mert ez nagyon fontos.
- Ezek szerint valami zöld filcből csináljunk takarót a billentyűkre.
- Nem. Én nem olyat szeretnék.
- (Nem is tudom, miért gondoltam, hogy bármiféle támpontot ad az, hogy az Éva néni zongoráját mivel takarják le.) TE milyet szeretnél???
- Lilát. És selymet. Hímzéssel. És gyöngyök is legyenek rajta.
Nnnna, azt legalább nem mondhatom, hogy nincsenek határozott elképzelései a gyereknek.
Másrészt viszont. Tudom, ez a gondolat már többször felbukkant a blogon, de az élet újra és újra elém sodorja. Hogy amikor az ember terhes lesz, minden ismerősből csak az dől, hogy most már aztán nem fogtok tudni egy éjszakát sem végigaludni, de milyen jó is, hogy majd csinálhatsz szép frizurákat neki (ó, tényleg, milyen jó is az, a fésülködés meg a hajfonás miatt huzakodni!), és más hasonló közhelyek.
De azt miért nem mondja el senki, hogy a gyerekekkel képtelen és még annál is képtelenebb dolgok is beköltöznek az életünkbe?! Mi pl. nyár elején egy hernyót tartottunk háziállatként, etettük, szedtünk neki friss levelet, csodáltuk, hogy milyen szép sárga és fekete, szinte már szerettük is.
Most meg ez a takaró a zongorának. Selyemből!
És akkor elindult a családi tárgyalástechnikai tréning.
Hogy selyemből nem lesz túl praktikus, mert az csúszik, és azt a hosszú, de keskeny anyagot nagyon nehéz lesz ráigazgatni a billentyűkre, mert mire az egyik végét ráilleszted, a másik elcsúszik.
Akkor találj ki valamit, hogy ne csússzon el, de selyemből legyen.
És, kb. milyen lilát szeretnél, sötétet, világosat?
Lilát.
Elszórakoztunk így egy darabig. Aztán elmentem, vettem 25 cm lila bélésselymet. Itthon volt flíz, és velúr hatású textilbőr, aminek sok jó tulajdonsága van, például nem csúszik. Már csak a mintát kellett kitalálni. Az eredeti ötlet egy meglehetősen közhelyes kép volt, madár (esetleg madarak), a csőre előtt hangjegyek (vizuális kifejezéseként annak, ahogy a kis jószágból árad a muzsika). Túlságosan nem akartam szabadjára engedni a fantáziámat, mert kötött volt a méret (135 x 15cm), és tudtam, hogy a kivitelezés az én örömöm lesz. Kerestem képeket, találtam is néhány jónak tűnőt, mind ugyanazt a jól ismert rajzot variálta.
Egyetlen kivétel volt, ahol a madarak voltak a hangjegyek.
Eredetileg üdvözlőlapon, pólón szerepel ez a minta. Azt írják, hogy ez a Beatles egyik dalának, a Free as a birdnek egy részlete. Azon lehet gondolkodni, hogy miért csak 4 vonalas a kotta (az 5., az alsó nem szerepel az eredeti képeken, csak másolás közben került oda valahogy), én a töprengés helyett inkább varrtam egy ötödiket is.
És kivarrtam a madár hangjegyeket is, mind a 10-et.
Közelebbről jobban látszanak a madarak.
Most a gyöngyök következnek, abból lesz szem a madaraknak.
Összevarrtam a textilbőrrel, kifordítottam, levasaltam.
És kész!
Most már van mivel letakarni a billentyűket.
Azt már akkor is sejtettük, hogy itt nem érnek véget a zongorával kapcsolatos beszerzések, és lám, igazunk lett. Mert tél volt, sötét, és hát kiderült, lámpa is kell.
És zongoraszék.
És metronóm.
Én itt már úgy gondoltam, ennyi elég is, megvettünk mindent, amire szükség volt, részemről befejeztem a zongorázást, néha azért áttörölgetem bútorápolóval, évente egyszer (max. 2x) kiszidolozom a gyertyatartóit, és vége.
De nem. Elsőszülöttemtől kellett megtudnom, hogy valami még hiányzik!
De mi?
Józanabbak azt mondanák, hogy semmi más nem hiányzik a képről, csak egy gyerek, aki szorgalmasan gyakorol. Magam is így gondolom, és jelentem, az a gyerek minden nap ott ül a zongoránál, és gyakorol is szorgalmasan.
Akkor hát mi hiányzik?
Hát az a kis keskeny takaró, amivel a billentyűket kell letakarni gyakorlás után, mielőtt ráhajtanánk azt a tetőt a billentyűkre (biztos van valami neve, de én nem tudom, mi).
- ????????????????
- Igen, mertÉvanéninekvanolyantakarójaésmindiglekelltakarnihogyvédjükaportól.
(Éva néni a kisasszony zongoratanára.) Hogy ez valóban nagyon súlyos bejelentés, azt rögtön tudtam, ahogy Elsőszülöttem szemébe néztem. Ezek szerint kell valami takarót szereznünk a billentyűkre.
- És, Éva néninek milyen takaró van a zongoráján? - igyekeztem nagyon óvatosan kitudni, mégis mit kell előállítranom.
- Zöld. Filc. És arannyal rá van írva a zongora neve. És mindigletakarjaabillentyűketmielőttráhajtjaafedelét! Mindig! Mert ez nagyon fontos.
- Ezek szerint valami zöld filcből csináljunk takarót a billentyűkre.
- Nem. Én nem olyat szeretnék.
- (Nem is tudom, miért gondoltam, hogy bármiféle támpontot ad az, hogy az Éva néni zongoráját mivel takarják le.) TE milyet szeretnél???
- Lilát. És selymet. Hímzéssel. És gyöngyök is legyenek rajta.
Nnnna, azt legalább nem mondhatom, hogy nincsenek határozott elképzelései a gyereknek.
Másrészt viszont. Tudom, ez a gondolat már többször felbukkant a blogon, de az élet újra és újra elém sodorja. Hogy amikor az ember terhes lesz, minden ismerősből csak az dől, hogy most már aztán nem fogtok tudni egy éjszakát sem végigaludni, de milyen jó is, hogy majd csinálhatsz szép frizurákat neki (ó, tényleg, milyen jó is az, a fésülködés meg a hajfonás miatt huzakodni!), és más hasonló közhelyek.
De azt miért nem mondja el senki, hogy a gyerekekkel képtelen és még annál is képtelenebb dolgok is beköltöznek az életünkbe?! Mi pl. nyár elején egy hernyót tartottunk háziállatként, etettük, szedtünk neki friss levelet, csodáltuk, hogy milyen szép sárga és fekete, szinte már szerettük is.
Most meg ez a takaró a zongorának. Selyemből!
És akkor elindult a családi tárgyalástechnikai tréning.
Hogy selyemből nem lesz túl praktikus, mert az csúszik, és azt a hosszú, de keskeny anyagot nagyon nehéz lesz ráigazgatni a billentyűkre, mert mire az egyik végét ráilleszted, a másik elcsúszik.
Akkor találj ki valamit, hogy ne csússzon el, de selyemből legyen.
És, kb. milyen lilát szeretnél, sötétet, világosat?
Lilát.
Elszórakoztunk így egy darabig. Aztán elmentem, vettem 25 cm lila bélésselymet. Itthon volt flíz, és velúr hatású textilbőr, aminek sok jó tulajdonsága van, például nem csúszik. Már csak a mintát kellett kitalálni. Az eredeti ötlet egy meglehetősen közhelyes kép volt, madár (esetleg madarak), a csőre előtt hangjegyek (vizuális kifejezéseként annak, ahogy a kis jószágból árad a muzsika). Túlságosan nem akartam szabadjára engedni a fantáziámat, mert kötött volt a méret (135 x 15cm), és tudtam, hogy a kivitelezés az én örömöm lesz. Kerestem képeket, találtam is néhány jónak tűnőt, mind ugyanazt a jól ismert rajzot variálta.
Egyetlen kivétel volt, ahol a madarak voltak a hangjegyek.
 |
| Kép innen |
És kivarrtam a madár hangjegyeket is, mind a 10-et.
Közelebbről jobban látszanak a madarak.
Most a gyöngyök következnek, abból lesz szem a madaraknak.
Összevarrtam a textilbőrrel, kifordítottam, levasaltam.
És kész!
Most már van mivel letakarni a billentyűket.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése