Kézügyesség dolga

paradicsom. Amikor a tegnapi bejegyzésem írtam, párhuzamosan a keresőbe beírtam, hogy tomate cerise , amit a Google azonnal továbbgondolt, miszerint tomate cerise d'amour . Na, ezt már megnézem. Hát kiderült, hogy a szerelemalma mintájára lehet szerelemparadicsomot is csinálni. Rögtön tudtam, mi lesz ma délben a köret. Volt még egy adag az apró paradicsomokból. A kisasszonyok nagy ügyesen felszúrták fogpiszkálóra a paradicsomokat. Közben én porcukorból és egy kevés vízből karamellt főztem. Amikor már egyenletesen megolvadt és megbarnult a cukor, hozzákevertem a szezámmagot. Aki próbált már bármit is csinálni karamellel, az tudja, milyen gyorsan megszilárdul, ezért én egy másik edényben vizet forraltam, hogy az olvasztott csoki mintájára vízfürdőbe állítsuk a karamellt, amíg dolgozunk vele. (Na jó, azt is belekalkuláltam, hogy ha a kisasszonyok is segítenek, tovább tart, mint ha egyedül főzök.) És más nem is volt hátra, mint a paradicsomokat gyorsan belemártogatni a karamell...

back to reality... Egész nap ez a dal ment a fejemben. Lassan (l-a-a-s-s-a-a-a-n) a helyükre kerülnek a dolgok, visszatér az életünk a megszokott kerékvágásba. Tanulságos tud lenni néha egy kis felfordulás. Rácsodálkozom, milyen örömöt jelent a megszokott rend. Már az is elég a jó hangulathoz, hogy nem azzal kezdem a főzést, hogy lemegyek a pincébe a sóért. Kaptunk egy nagy tál paradicsomot. Azt a nagyon apró szeműt. Koktélparadicsomnak szokták hívni, de szerintem ez annál is kisebb volt, cseresznyeparadicsom. Egy ideig jól elvoltunk azzal, hogy csak úgy, magában ettük. Aki elment a tál mellett, evett egy-két szemet. Épp, mint a cseresznyéből. De aztán úgy határoztam, főzök (na jó, sütök) belőle valamit. És az időjárás is velem volt, a mai hűvös, esős reggelhez épp illett a paradicsomos clafoutis. Azzal kezdtem, hogy baconszeleteket kicsit megpirítottam, majd egy piteformába raktam. Erre rászórtam a paradicsomokat, és 150 fokos sötőbe toltam 20 percre. Közben 4 tojást kicsit felv...

nyaralok? Hát nem. Azt hisztitek, nyári szüneti üzemmódra kapcsoltam, limonádén és jégkrémen élek, és képes magazinokat lapozgatok? Hát nem. Azt hiszitek, ezzel a bloggal is az történt, mint sok másikkal, hogy néhány hónap után egyszer csak abbamaradt? Hát nem. Az történt, hogy kitört nálunk egy festés. Irigykedtek, mi? Már 3 éve narancssárga falak közt éltünk, az előző tulajdonostól ezt kaptuk a házzal együtt. Akkor sem időnk, sem energiánk, sem pénzünk nem volt ilyesmire, ezért úgy beszéltük meg, hogy beköltözünk, és adunk magunknak időt, hogy kitaláljuk, milyen legyen az otthonunk outfitje.  Ráadásul eleinte még szórakoztatott is, hogy minden narancssárga. (Tényleg minden, mint kiderült, még a villanykapcsolók belső szerkezetére is jutott a narancssárga festékből, és tényleg narancssárga, olyan élénk változatban, mint a narancssárga fényvisszaverő mellények.) Néha, hűvös, esős estéken, amikor sok gyertyát gyújtottunk, még jól is esett ez a szín, volt valami otthonossá...

Az is lehetne a cím, hogy az utolsó uzsonna, mindenféle okokból ugyanis úgy alakult, hogy a kisasszonyoknak holnap kitör a nyári szünet. És már én is elég vakációs hangulatban vagyok, így hát a mai uzsihoz kicsit kelletlenül, kicsit érdeklődés nélkül álltam. Étlapon az volt, hogy májkémes kenyér és paprika. Talán paprika. Vagy uborka, vagy paradicsom, volt valami zöldség írva, de nem igazán figyeltem. Látszik, hogy van rajta májkrém, és azt sem mondhatom, hogy csak mutatóban, ott a paradicsom is, kipipálhatjuk. Nem kóstoltam meg, egyrészt, mert két nagy tál dinnyesaláta várt a hűtőben, másrészt, mert szerintem múlt héten már volt ez az uzsi, akkor kóstoltam.

Gondolom, már nagyon kíváncsiak voltatok a pénteki uzsira. Voltak a kisasszonyok pénteken oviban, az uzsit is elhoztuk, fényképeztem, kóstoltam is, de csak most jutottam odáig, hogy fel is tegyem. Íme. Csokis papucs. A pénteki édes péksütemény. Mindig bajban vagyok a papucs, táska, batyu, párna és egyéb fantázianévre keresztelt péksüteményekkel, mert sosem tudom, hogy kell(ene) kinézniük. Így néz ki egy csokis papucs? Mert felőlem akár ilyen is lehet. Még az is látszik, hogy valami sötétbarna töltelék van benne, ami akár csoki is lehet, szóval egész bizakodóan láttam neki a mai uzsonnának. Persze ismerem a trükköt, hogy csak a tészta oldalainál van töltelék, a közepén meg semmi, de erről itt szó sincs. Jutott bőven csoki a papucsba. Azt, hogy nem friss, éreztem, már akkor is, amikor megfogtam, de azért megkóstoltam. Hát tényleg nem volt friss. Igaz, száraz se. Talán az állott a legmegfelelőbb szó rá. Még nem kemény, de már morzsálódik. A töltelék egyértelműen a csoki ...

hogy mi lett a filcekből. Gréti elég tanácstalanul valami sütire gondolt. Akkor elárulom, hogy amikor a mintadarabot megmutattam a kisasszonyoknak, Elsőszülöttem nem kis távolságtartással a hangjában csak annyit kérdezett: - Ez mi, parizer? - ???? Ok, nem eszünk minden nap parizert, de ez azért fájt. Hát a színe! És az alakja! És úgy egyáltalán! Még magamhoz se tértem, amikor hazaérkezett a Párom. Nagyon várakozó arccal néztünk rá, sejtette, hogy a történet elejéről már lemaradt, meg hát régebben ismer, mint a kisasszony, így óvatos volt: - Valami furcsa ananász? Gondolom, most már kíváncsiak vagytok, mivé állt össze az a 6 darab filc. Íme. Sárgadinnye szelet. El lehet hinni róla?

Gratulálok Susunak, gyakorlatilag sikerült kitalálnia, mi volt a tegnapi uzsi. Ő arra tippelt, hogy valamiféle házi nutella volt a kenyéren. És igen, az étlapon is az volt, hogy mogyorókrémes kenyér. Nem tudom, hogy készül, miből készül ez a krém, sem az íze, sem az állaga nem emlékeztet a mogyoróra, mondjuk az igazi nutelláé sem. Nagyon édes, valószínűleg rengeteg porcukor van benne, hogy mitől barna, azt nem tudom. Ismeritek azt a fajta nagyon rossz minőségű nápolyit, amit vásárokban lehet kapni, meg boltokban is, vödrös kiszerelésben, vagy nagy zacskókban? Na, ennek a krémnek épp olyan íze volt. És akkor ezek után nézzük a mai uzsit. Valamivel megkent kenyér. Megint. Komolyan, csak nekem unalmas??? Teljesen hervasztó, szerintem a gyerekek már nem is várják az uzsonnát, nem is kíváncsiak rá, hogy ma vajon mit kapnak, a vége úgyis kencés kenyér. De végigcsinálom. Nekem csak le kell fényképezni, esetleg megkóstolni, a gyerekeimnek viszont meg is kell (kellene) enniük. Ez nag...