Unatkozni jó!

MÉSZÖLY ÁGNES

BARNI ÉS AZ UNATKOZÓMŰVÉSZ

Barni már a harmadik napon utálta a vakációt. Ez a rémes semmittevés az, amiről az unokatestvérei hetek óta álmodoznak? Ez a végeláthatatlan unalom, amit sóhajtozva emlegettek az óvó nénik? Ez a tömény semmi, ami miatt Lolkával, a legjobb barátnőjével minden reggel ki kellett számolni, hogy "hányat alszunk még"?

Lolkának könnyű, ő a vakáció első napján leutazott a nagymamájához, de Barninak itt kellett maradnia az aszfaltszagú belvárosban. Anya nagy komolyan megbeszélte vele, hogy csak ezt a pár hetet kell kibírnia, aztán ők is elmennek a tengerhez. De addig még negyvenkettőt kell aludni, és az olyan elképzelhetetlenül sok, hogy Barni jobbnak látta, ha nem is gondol rá.

Ha legalább nem egyedül lett volna nap mint nap! De a barátaiközül mindenki elutazott. Így hát Anya minden reggel összepakolta Barnit és két plüssállat barátját: Eleket és Benőt. Elek barna volt és víziló-forma, Benő szürke és elefánt-féle. Barni legszívesebben a jobb kezével ölelte Benőt , a ballal pedig Eleket, esetleg fordítva. És amikor reggelente megölelte Eleket és Benőt, és a hátára vette a piros Verdás hátizsákot, és Anya egy nagy sóhajjal bezárta maguk után az ajtót, és így szólt:

- Na, akkor menjünk át Rózsika nénihez!

Na, akkor Barni már tudta, hogy újabb végtelenül hosszú és tökéletesen érdektelen nap vár rá.

Rózsika néni Barniék ajtószomszédja volt a gangos bérházban. Tökéletesen tudta, hogy mit nem szabad egy ötéves gyereknek csinálnia ( buta rajzfilmeket nézni, székekre felmászni, ágyon ugrálni, asztal alá bunkert építeni), de arról fogalma sem volt, hogy ezek helyett egy ötéves gyerek mit csinálhatna. Így aztán Barni ült a hímzett terítővel leterített kanapén, a jobb kezével ölelte Benőt, a ballal Eleket (esetleg fordítva). Rózsika néni pedig sorozatot nézett ( a felnőtteknek, úgy látszik, szabad egész nap tévézni).

Már időtlen idők óta ücsörgött így Barni, amikor Elek (esetleg Benő) megszólalt a kezében:

- Nézd csak! A boszorkány elaludt!

- Hohó! Nem szabad ilyen tiszteletlenül beszélni az idősekről! - nézett rájuk szigorúan Barni, de Elek és Benő nem zavartatta magát.

- Hurrá! - kiáltott az egyik. - Lehet lóbálni a lábunkat!

- Mit lóbálni?! - tódította a másik. - Akár ugrálhatunk is a kanapén!

És a két plüssállat már fenn is volt Rózsika néni imádott hímzett takaróján, és mivel Barni jobb kezével ölelte Benőt, a ballal pedig Eleket (esetleg fordítva), kénytelen volt ő is felmászni utánuk.

Addig ugráltak, míg annyira el nem fáradtak, hogy kénytelenek voltak kikönyökölni az ablakpárkányon. Épp a játszótérre nyílt  ablak. Barni vágyakozva nézte a magányos hintákat, az üresen nyújtózkodó csúszdát.

- Ó, bárcsak kijuthatnánk a játszóra! - mondta ki a gondolatait Elek (esetleg Benő).

- Ugyan, senki sincs odalent! - ellenkezett a másik. - Ott is csak unatkoznánk!

- Mégiscsak jobb egy játszótéren unatkozni, mint egy lakásban! - döntötte el a vitát Barni.  Odasettenkedett az ajtóhoz és óvatosan lenyomta a kilincset - közben majdnem elejtette Eleket (vagy Benőt) -, és kiosont a gangra. Leszaladt a lépcsőn, kinyitotta a hatalmas tölgyfa kaput és már kinn is volt az utcán. Figyelmesen körülnézett, először balra, aztán jobbra, és sipirc!, már ott volt a játszótér közepén.

Elek és Benő megrohamozta a nagy mászókát - amire anya nem is szokta felengedni őket - Barni pedig, nehogy bajuk történjen, ment utánuk. Mikor ezt elunták, homokoztak meg hintáztak is, de Barni érezte, hogy valami hiányzik: gyerekek nélkül nem igazi a játszótér.

Aztán egyszer csak észrevett egy kisfiút. A legfurcsább kisfiút, akit valaha is látott. Nem a kinézete volt különleges: ötéves-forma lehetett, és rendes pókemberes póló meg rövidnaci volt rajta, ahogy illik. Hanem amit csinált! Illetve nem csinált!

A fiú ugyanis az egyik padon üldögélt, a lábát lóbálta, és elmélyülten nézegette a faleveleket. Benő és Elek noszogatta Barnit, míg oda nem ment, és szóba nem elegyedett vele.

- Szia! Büntetésben vagy? Vagy fáj valamid? - kérdezte a furcsa kisfiútól.

- Dehogy! - felelte mosolyogva. - Csak unatkozom!

- Az rémes! - sóhajtott Barni. - Én is egész nap unatkozom! A szomszéd néni vigyáz rám, de egész nap csak tévézik, és ...

-Egyáltalán nem rémes! - vágott közbe a másik. - Csak ügyesen kell csinálni! Rám például a kamasz nővérem vigyáz, na képzelheted... De legalább nem szól bele a dolgomba!

- Miért, mi dolgod van? - kíváncsiskodott Barni.

- Unatkozom! - vágta rá büszkén a fiú.

- De hiszen az rémes! - értetlenkedett megint Barni.

Benő és Elek szóhoz sem jutott, csak a fejüket csóválták rosszallóan.

- Csak akkor rémes, ha rosszul csinálod! Ha értesz hozzá, valódi művészet! - magyarázta a furcsa kisfiú. - Ha szeretnéd, szívesen megtanítalak ... Először is, ülj le nyugodtan, és lassan kezdd el lógázni a lábadat! De csak egészen finoman! Aztán figyelmesen nézz körül!

- Micsoda butaság - suttogta Elek (esetleg Benő) Barni hóna alatt. - Hiszen napok óta ezt csináljuk!

- És semmi különleges nincs benne! - tette hozzá fanyalogva Belő (illetve Elek).

De Barni alig figyelt rájuk. Ült, lógázott, körülnézett.

- Egész jól csinálod - dicsérte őt a furcsa kisfiú. - Most nézz a lábad elé! Mit látsz?

- Hogyhogy mit lát?! - dohogott Elek (és vele Benő) - Homokot meg kavicsokat!

- Homokot meg kavicsokat - felelte kissé elbizonytalanodva Barni is.

- Bizony ám! - örvendezett a furcsa kisfiú. - Méghozzá micsoda homokot! Nézd, ahogy csillog a napfényben! Na és a kavicsok! Az egyik hófehér, mint egy apró tojás, a másik vöröses és lyukacsos, mint a tégla.

- Az a zöldes, meg hosszúkás, mint egy krokodil! - bólogatott Barni.

- Tehetséges kezdő vagy! - bólintott a másik komolyan. Még egy ideig nézegették a homokot meg a kavicsokat, aztán áttértek a játszótér fölé boruló platánfa leveleire. Barni nem is gondolta, mennyi titokzatos alak meg mesebeli lény rejtőzik az ágak között. Elek és Benő is abbahagyta a szájhúzogatást meg a finnyogást, amikor észrevették, hogy a levelek a Kis kece lányom dallamára táncolnak a szélben.

- Nem gondoltam volna, hogy az unatkozás ilyen izgalmas dolog! - sóhajtott Barni - Persze, itt a játszótéren egészen más, mint Rózsika néninél!

- Dehogy! - ellenkezett a kisfiú. - Egy igazi unatkozóművész a sötét lakásban is jól érzi magát! Gondolj a szőnyeg mintájára, vagy a függöny hullámai között megbúvó tengeri szörnyekre!

- Vagy a szekrényajtó erezetében rejtőző mesebeli városra! - tette hozzá Elek (vagy Benő), aki nagyon belejött az unatkozásba.

Ekkor felháborodott kiabálás verte fel a játszótér, sőt, az egész utca csendjét.

- Ajaj! Rózsika néni felébredt! - ugrott fel Barni.

- Sajnálom, pedig remek volt együtt unatkozni veled! Kijössz még estefelé?

- Mindenképpen! - kiáltott Barni, és jobb kezével ölelve Benőt, a ballal pedig Eleket (esetleg fordítva) szaladt vissza a házba.

Rózsika néni leszidta őt, büntetésből a szekrénnyel szembe ültette. Ennél jobbat ki sem találhatott volna: Barni csak lábat lógázott, s közben elekkel és Benővel egész csodavárost képzeltek a szekrény erezetébe.

Délután a néni kerek-perec kijelentette Anyának, hogy soha többé nem hajlandó vigyázni az engedetlen és fegyelmezetlen Barnira.

Vacsora után Anya és Barni (no meg Elek és Benő) kimentek a játszótérre. Anya gondterhelten telefonálgatott, de hiába, senki nem ért rá Barnira vigyázni. Nemsokára megérkezett a szomszéd házból is egy anyuka a nagylányával és a kisfiával. A két anyuka meg a nagylány - ahogy ez a játszótéren lenni szokott - beszédbe elegyedett, és csodák csodájára a flegma kamasz felajánlotta, hogy az öccsével együtt Barira is vigyáz.

Így hát Barni és a furcsa kisfiú néhány hétig közösen múlatta az időt: autóztak, építőztek, sőt, néha még mesefilmet is néztek, vagy a nagylány telefonján mérges madarasat játszottak. Amikor pedig már mindenbe beleuntak, elkezdték lógázni a lábukat és hosszú órákon át gyakorolták az unatkozás művészetét.

Mindenkinek sok jó unatkozást kívánok erre a nyárra :-)