Ugrás a fő tartalomra

Unatkozni jó!

MÉSZÖLY ÁGNES

BARNI ÉS AZ UNATKOZÓMŰVÉSZ

Barni már a harmadik napon utálta a vakációt. Ez a rémes semmittevés az, amiről az unokatestvérei hetek óta álmodoznak? Ez a végeláthatatlan unalom, amit sóhajtozva emlegettek az óvó nénik? Ez a tömény semmi, ami miatt Lolkával, a legjobb barátnőjével minden reggel ki kellett számolni, hogy "hányat alszunk még"?
Lolkának könnyű, ő a vakáció első napján leutazott a nagymamájához, de Barninak itt kellett maradnia az aszfaltszagú belvárosban. Anya nagy komolyan megbeszélte vele, hogy csak ezt a pár hetet kell kibírnia, aztán ők is elmennek a tengerhez. De addig még negyvenkettőt kell aludni, és az olyan elképzelhetetlenül sok, hogy Barni jobbnak látta, ha nem is gondol rá.
Ha legalább nem egyedül lett volna nap mint nap! De a barátaiközül mindenki elutazott. Így hát Anya minden reggel összepakolta Barnit és két plüssállat barátját: Eleket és Benőt. Elek barna volt és víziló-forma, Benő szürke és elefánt-féle. Barni legszívesebben a jobb kezével ölelte Benőt , a ballal pedig Eleket, esetleg fordítva. És amikor reggelente megölelte Eleket és Benőt, és a hátára vette a piros Verdás hátizsákot, és Anya egy nagy sóhajjal bezárta maguk után az ajtót, és így szólt:
- Na, akkor menjünk át Rózsika nénihez!
Na, akkor Barni már tudta, hogy újabb végtelenül hosszú és tökéletesen érdektelen nap vár rá.
Rózsika néni Barniék ajtószomszédja volt a gangos bérházban. Tökéletesen tudta, hogy mit nem szabad egy ötéves gyereknek csinálnia ( buta rajzfilmeket nézni, székekre felmászni, ágyon ugrálni, asztal alá bunkert építeni), de arról fogalma sem volt, hogy ezek helyett egy ötéves gyerek mit csinálhatna. Így aztán Barni ült a hímzett terítővel leterített kanapén, a jobb kezével ölelte Benőt, a ballal Eleket (esetleg fordítva). Rózsika néni pedig sorozatot nézett ( a felnőtteknek, úgy látszik, szabad egész nap tévézni).
Már időtlen idők óta ücsörgött így Barni, amikor Elek (esetleg Benő) megszólalt a kezében:
- Nézd csak! A boszorkány elaludt!
- Hohó! Nem szabad ilyen tiszteletlenül beszélni az idősekről! - nézett rájuk szigorúan Barni, de Elek és Benő nem zavartatta magát.
- Hurrá! - kiáltott az egyik. - Lehet lóbálni a lábunkat!
- Mit lóbálni?! - tódította a másik. - Akár ugrálhatunk is a kanapén!
És a két plüssállat már fenn is volt Rózsika néni imádott hímzett takaróján, és mivel Barni jobb kezével ölelte Benőt, a ballal pedig Eleket (esetleg fordítva), kénytelen volt ő is felmászni utánuk.
Addig ugráltak, míg annyira el nem fáradtak, hogy kénytelenek voltak kikönyökölni az ablakpárkányon. Épp a játszótérre nyílt  ablak. Barni vágyakozva nézte a magányos hintákat, az üresen nyújtózkodó csúszdát.
- Ó, bárcsak kijuthatnánk a játszóra! - mondta ki a gondolatait Elek (esetleg Benő).
- Ugyan, senki sincs odalent! - ellenkezett a másik. - Ott is csak unatkoznánk!
- Mégiscsak jobb egy játszótéren unatkozni, mint egy lakásban! - döntötte el a vitát Barni.  Odasettenkedett az ajtóhoz és óvatosan lenyomta a kilincset - közben majdnem elejtette Eleket (vagy Benőt) -, és kiosont a gangra. Leszaladt a lépcsőn, kinyitotta a hatalmas tölgyfa kaput és már kinn is volt az utcán. Figyelmesen körülnézett, először balra, aztán jobbra, és sipirc!, már ott volt a játszótér közepén.
Elek és Benő megrohamozta a nagy mászókát - amire anya nem is szokta felengedni őket - Barni pedig, nehogy bajuk történjen, ment utánuk. Mikor ezt elunták, homokoztak meg hintáztak is, de Barni érezte, hogy valami hiányzik: gyerekek nélkül nem igazi a játszótér.
Aztán egyszer csak észrevett egy kisfiút. A legfurcsább kisfiút, akit valaha is látott. Nem a kinézete volt különleges: ötéves-forma lehetett, és rendes pókemberes póló meg rövidnaci volt rajta, ahogy illik. Hanem amit csinált! Illetve nem csinált!
A fiú ugyanis az egyik padon üldögélt, a lábát lóbálta, és elmélyülten nézegette a faleveleket. Benő és Elek noszogatta Barnit, míg oda nem ment, és szóba nem elegyedett vele.
- Szia! Büntetésben vagy? Vagy fáj valamid? - kérdezte a furcsa kisfiútól.
- Dehogy! - felelte mosolyogva. - Csak unatkozom!
- Az rémes! - sóhajtott Barni. - Én is egész nap unatkozom! A szomszéd néni vigyáz rám, de egész nap csak tévézik, és ...
-Egyáltalán nem rémes! - vágott közbe a másik. - Csak ügyesen kell csinálni! Rám például a kamasz nővérem vigyáz, na képzelheted... De legalább nem szól bele a dolgomba!



- Miért, mi dolgod van? - kíváncsiskodott Barni.
- Unatkozom! - vágta rá büszkén a fiú.
- De hiszen az rémes! - értetlenkedett megint Barni.
Benő és Elek szóhoz sem jutott, csak a fejüket csóválták rosszallóan.
- Csak akkor rémes, ha rosszul csinálod! Ha értesz hozzá, valódi művészet! - magyarázta a furcsa kisfiú. - Ha szeretnéd, szívesen megtanítalak ... Először is, ülj le nyugodtan, és lassan kezdd el lógázni a lábadat! De csak egészen finoman! Aztán figyelmesen nézz körül!
- Micsoda butaság - suttogta Elek (esetleg Benő) Barni hóna alatt. - Hiszen napok óta ezt csináljuk!
- És semmi különleges nincs benne! - tette hozzá fanyalogva Belő (illetve Elek).
De Barni alig figyelt rájuk. Ült, lógázott, körülnézett.
- Egész jól csinálod - dicsérte őt a furcsa kisfiú. - Most nézz a lábad elé! Mit látsz?
- Hogyhogy mit lát?! - dohogott Elek (és vele Benő) - Homokot meg kavicsokat!
- Homokot meg kavicsokat - felelte kissé elbizonytalanodva Barni is.
- Bizony ám! - örvendezett a furcsa kisfiú. - Méghozzá micsoda homokot! Nézd, ahogy csillog a napfényben! Na és a kavicsok! Az egyik hófehér, mint egy apró tojás, a másik vöröses és lyukacsos, mint a tégla.
- Az a zöldes, meg hosszúkás, mint egy krokodil! - bólogatott Barni.
- Tehetséges kezdő vagy! - bólintott a másik komolyan. Még egy ideig nézegették a homokot meg a kavicsokat, aztán áttértek a játszótér fölé boruló platánfa leveleire. Barni nem is gondolta, mennyi titokzatos alak meg mesebeli lény rejtőzik az ágak között. Elek és Benő is abbahagyta a szájhúzogatást meg a finnyogást, amikor észrevették, hogy a levelek a Kis kece lányom dallamára táncolnak a szélben.
- Nem gondoltam volna, hogy az unatkozás ilyen izgalmas dolog! - sóhajtott Barni - Persze, itt a játszótéren egészen más, mint Rózsika néninél!
- Dehogy! - ellenkezett a kisfiú. - Egy igazi unatkozóművész a sötét lakásban is jól érzi magát! Gondolj a szőnyeg mintájára, vagy a függöny hullámai között megbúvó tengeri szörnyekre!
- Vagy a szekrényajtó erezetében rejtőző mesebeli városra! - tette hozzá Elek (vagy Benő), aki nagyon belejött az unatkozásba.
Ekkor felháborodott kiabálás verte fel a játszótér, sőt, az egész utca csendjét.
- Ajaj! Rózsika néni felébredt! - ugrott fel Barni.
- Sajnálom, pedig remek volt együtt unatkozni veled! Kijössz még estefelé?
- Mindenképpen! - kiáltott Barni, és jobb kezével ölelve Benőt, a ballal pedig Eleket (esetleg fordítva) szaladt vissza a házba.
Rózsika néni leszidta őt, büntetésből a szekrénnyel szembe ültette. Ennél jobbat ki sem találhatott volna: Barni csak lábat lógázott, s közben elekkel és Benővel egész csodavárost képzeltek a szekrény erezetébe.
Délután a néni kerek-perec kijelentette Anyának, hogy soha többé nem hajlandó vigyázni az engedetlen és fegyelmezetlen Barnira.
Vacsora után Anya és Barni (no meg Elek és Benő) kimentek a játszótérre. Anya gondterhelten telefonálgatott, de hiába, senki nem ért rá Barnira vigyázni. Nemsokára megérkezett a szomszéd házból is egy anyuka a nagylányával és a kisfiával. A két anyuka meg a nagylány - ahogy ez a játszótéren lenni szokott - beszédbe elegyedett, és csodák csodájára a flegma kamasz felajánlotta, hogy az öccsével együtt Barira is vigyáz.

Így hát Barni és a furcsa kisfiú néhány hétig közösen múlatta az időt: autóztak, építőztek, sőt, néha még mesefilmet is néztek, vagy a nagylány telefonján mérges madarasat játszottak. Amikor pedig már mindenbe beleuntak, elkezdték lógázni a lábukat és hosszú órákon át gyakorolták az unatkozás művészetét.

Mindenkinek sok jó unatkozást kívánok erre a nyárra :-)

Megjegyzések

  1. Az egész arról szól hogy mindegyik gyerek el utazót, de ő nem. Vagyis Berni nem és anyukának egy szomszédhoz kellet adnia a fiát ameddig dolgozik.

    VálaszTörlés

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A meseszámok

is változnak. Mi még úgy tanultuk, hogy a leggyakoribb meseszámok a 3 (próba, királyfi, királylány), a 7 (sárkány feje) esetleg 9, 77 vagy 99 (szoba). De mostanában úgy tűnik, a 100-nak van mágikus, misztikus jelentése, az lett az új meseszám. Az épp aktuális miniszterelnök a hivatalba lépése után 100 nappal tart helyzetértékelést, az új főnök kér 100 napot, hogy kicsit legalább átlássa, mi folyik a birodalmában, az olimpia előtt 100 nappal ünnepséget rendeznek, és a post it (az a kis ragasztócsíkos jegyzetlap) is éppen 100 lapos. Ez már nem lehet véletlen. Nálunk meg néha akkora a várakozás, hogy a 4 emeletes várakozás tornyot nagyon kicsinek érezzük. Így hát felhoztam a pincéből egy használaton kívüli képkeretet, és ezt csináltam: A  post it et persze az üvegre ragasztottam, kívülről, minden reggel letépünk egy lapot a tömbről. Ezentúl a Ne irigykedj, csináld utánam! rovatban találjátok meg a könnyen, gyorsan, olcsón megvalósítható ötleteket.

Na de

egy  ilyen csapból  mibe fog folyni a víz? Egy ilyen zöld-arany csodához nem lehet odarakni egy sima fehér porcelánt. Én legalábbis nem vetemednék ilyesmire. Van nálunk egy varázsige. "Csak nyitott elmével és befogadó lélekkel  állj hozzá." Ha egy újabb lakberendezési ötletemet szeretném bemutatni a Páromnak, mindig így kezdem. Hidd el, tetszeni fog, csak elég nyitott elmével és befogadó lélekkel kell hozzáállni. Az esetek 90%-ban működik. (A fennmaradó 8 - 9%-ra érvként ott van az, ami a korábbiakban már bizonyított, az "emlékszel, először azt is hogy lerondáztad, aztán kiderült, hogy tök jó". És van 1 - 2%, amikor semmi nem segít. Ilyenkor gyakorlom az elengedést, hagyom az egészet, és nem búsulok, mert tudom, hogy úgyis kitalálok valami mást.) A mosdó keresésének is így kezdtem neki, nyitott elmével és befogadó lélekkel. Minden megoldás érdekelt. A fehér porcelánon kívül. Na és az üvegmosdón. Az már megvolt, pipa, azért ugyanabba a folyóba csak nem lépné

Na, mi van a plafonon?

Tégla! Erről nem volt szó, ezt nekünk senki nem mondta, pedig ez tégla. Tégla betonban. Hívtuk is az építészt, de hirtelen, hogy helyzet van. Biztatott, hogy folytassuk a feltárást, előbb-utóbb csak találunk mást is a téglán és a betonon kívül. Ha a vakolatot verjük le, széltében terjeszkedünk, és sikerül elég nagy területen leverni, akkor találhatunk egy gerendát. Ha nagy területen nem látunk gerendára utaló jeleket, akkor próbáljunk a dolog mélyére  ásni  vésni, a téglás betonban egy vashálót kellene fellelni. Ez bizony tégla És megvaaaan! Akárhogy is nézem, itt egy gerenda! Újabb telefon az építésznek, eldicsekedtünk a gerendánkkal, ő is velünk örült egy kicsit, aztán szólt, hogy keresni kéne egy másik gerendát is, és lemérni, milyen távol vannak egymástól. És ha már úgyis méricskélünk, mérjük meg azt is, milyen szélesek a gerendák. Rajtunk ne múljon. Feltártunk 2 darab, 15 cm széles vasbeton gerendát egymástól 75 centiméterre. Az a kunkori a képe