Ugrás a fő tartalomra

Unatkozni jó!

MÉSZÖLY ÁGNES

BARNI ÉS AZ UNATKOZÓMŰVÉSZ

Barni már a harmadik napon utálta a vakációt. Ez a rémes semmittevés az, amiről az unokatestvérei hetek óta álmodoznak? Ez a végeláthatatlan unalom, amit sóhajtozva emlegettek az óvó nénik? Ez a tömény semmi, ami miatt Lolkával, a legjobb barátnőjével minden reggel ki kellett számolni, hogy "hányat alszunk még"?
Lolkának könnyű, ő a vakáció első napján leutazott a nagymamájához, de Barninak itt kellett maradnia az aszfaltszagú belvárosban. Anya nagy komolyan megbeszélte vele, hogy csak ezt a pár hetet kell kibírnia, aztán ők is elmennek a tengerhez. De addig még negyvenkettőt kell aludni, és az olyan elképzelhetetlenül sok, hogy Barni jobbnak látta, ha nem is gondol rá.
Ha legalább nem egyedül lett volna nap mint nap! De a barátaiközül mindenki elutazott. Így hát Anya minden reggel összepakolta Barnit és két plüssállat barátját: Eleket és Benőt. Elek barna volt és víziló-forma, Benő szürke és elefánt-féle. Barni legszívesebben a jobb kezével ölelte Benőt , a ballal pedig Eleket, esetleg fordítva. És amikor reggelente megölelte Eleket és Benőt, és a hátára vette a piros Verdás hátizsákot, és Anya egy nagy sóhajjal bezárta maguk után az ajtót, és így szólt:
- Na, akkor menjünk át Rózsika nénihez!
Na, akkor Barni már tudta, hogy újabb végtelenül hosszú és tökéletesen érdektelen nap vár rá.
Rózsika néni Barniék ajtószomszédja volt a gangos bérházban. Tökéletesen tudta, hogy mit nem szabad egy ötéves gyereknek csinálnia ( buta rajzfilmeket nézni, székekre felmászni, ágyon ugrálni, asztal alá bunkert építeni), de arról fogalma sem volt, hogy ezek helyett egy ötéves gyerek mit csinálhatna. Így aztán Barni ült a hímzett terítővel leterített kanapén, a jobb kezével ölelte Benőt, a ballal Eleket (esetleg fordítva). Rózsika néni pedig sorozatot nézett ( a felnőtteknek, úgy látszik, szabad egész nap tévézni).
Már időtlen idők óta ücsörgött így Barni, amikor Elek (esetleg Benő) megszólalt a kezében:
- Nézd csak! A boszorkány elaludt!
- Hohó! Nem szabad ilyen tiszteletlenül beszélni az idősekről! - nézett rájuk szigorúan Barni, de Elek és Benő nem zavartatta magát.
- Hurrá! - kiáltott az egyik. - Lehet lóbálni a lábunkat!
- Mit lóbálni?! - tódította a másik. - Akár ugrálhatunk is a kanapén!
És a két plüssállat már fenn is volt Rózsika néni imádott hímzett takaróján, és mivel Barni jobb kezével ölelte Benőt, a ballal pedig Eleket (esetleg fordítva), kénytelen volt ő is felmászni utánuk.
Addig ugráltak, míg annyira el nem fáradtak, hogy kénytelenek voltak kikönyökölni az ablakpárkányon. Épp a játszótérre nyílt  ablak. Barni vágyakozva nézte a magányos hintákat, az üresen nyújtózkodó csúszdát.
- Ó, bárcsak kijuthatnánk a játszóra! - mondta ki a gondolatait Elek (esetleg Benő).
- Ugyan, senki sincs odalent! - ellenkezett a másik. - Ott is csak unatkoznánk!
- Mégiscsak jobb egy játszótéren unatkozni, mint egy lakásban! - döntötte el a vitát Barni.  Odasettenkedett az ajtóhoz és óvatosan lenyomta a kilincset - közben majdnem elejtette Eleket (vagy Benőt) -, és kiosont a gangra. Leszaladt a lépcsőn, kinyitotta a hatalmas tölgyfa kaput és már kinn is volt az utcán. Figyelmesen körülnézett, először balra, aztán jobbra, és sipirc!, már ott volt a játszótér közepén.
Elek és Benő megrohamozta a nagy mászókát - amire anya nem is szokta felengedni őket - Barni pedig, nehogy bajuk történjen, ment utánuk. Mikor ezt elunták, homokoztak meg hintáztak is, de Barni érezte, hogy valami hiányzik: gyerekek nélkül nem igazi a játszótér.
Aztán egyszer csak észrevett egy kisfiút. A legfurcsább kisfiút, akit valaha is látott. Nem a kinézete volt különleges: ötéves-forma lehetett, és rendes pókemberes póló meg rövidnaci volt rajta, ahogy illik. Hanem amit csinált! Illetve nem csinált!
A fiú ugyanis az egyik padon üldögélt, a lábát lóbálta, és elmélyülten nézegette a faleveleket. Benő és Elek noszogatta Barnit, míg oda nem ment, és szóba nem elegyedett vele.
- Szia! Büntetésben vagy? Vagy fáj valamid? - kérdezte a furcsa kisfiútól.
- Dehogy! - felelte mosolyogva. - Csak unatkozom!
- Az rémes! - sóhajtott Barni. - Én is egész nap unatkozom! A szomszéd néni vigyáz rám, de egész nap csak tévézik, és ...
-Egyáltalán nem rémes! - vágott közbe a másik. - Csak ügyesen kell csinálni! Rám például a kamasz nővérem vigyáz, na képzelheted... De legalább nem szól bele a dolgomba!



- Miért, mi dolgod van? - kíváncsiskodott Barni.
- Unatkozom! - vágta rá büszkén a fiú.
- De hiszen az rémes! - értetlenkedett megint Barni.
Benő és Elek szóhoz sem jutott, csak a fejüket csóválták rosszallóan.
- Csak akkor rémes, ha rosszul csinálod! Ha értesz hozzá, valódi művészet! - magyarázta a furcsa kisfiú. - Ha szeretnéd, szívesen megtanítalak ... Először is, ülj le nyugodtan, és lassan kezdd el lógázni a lábadat! De csak egészen finoman! Aztán figyelmesen nézz körül!
- Micsoda butaság - suttogta Elek (esetleg Benő) Barni hóna alatt. - Hiszen napok óta ezt csináljuk!
- És semmi különleges nincs benne! - tette hozzá fanyalogva Belő (illetve Elek).
De Barni alig figyelt rájuk. Ült, lógázott, körülnézett.
- Egész jól csinálod - dicsérte őt a furcsa kisfiú. - Most nézz a lábad elé! Mit látsz?
- Hogyhogy mit lát?! - dohogott Elek (és vele Benő) - Homokot meg kavicsokat!
- Homokot meg kavicsokat - felelte kissé elbizonytalanodva Barni is.
- Bizony ám! - örvendezett a furcsa kisfiú. - Méghozzá micsoda homokot! Nézd, ahogy csillog a napfényben! Na és a kavicsok! Az egyik hófehér, mint egy apró tojás, a másik vöröses és lyukacsos, mint a tégla.
- Az a zöldes, meg hosszúkás, mint egy krokodil! - bólogatott Barni.
- Tehetséges kezdő vagy! - bólintott a másik komolyan. Még egy ideig nézegették a homokot meg a kavicsokat, aztán áttértek a játszótér fölé boruló platánfa leveleire. Barni nem is gondolta, mennyi titokzatos alak meg mesebeli lény rejtőzik az ágak között. Elek és Benő is abbahagyta a szájhúzogatást meg a finnyogást, amikor észrevették, hogy a levelek a Kis kece lányom dallamára táncolnak a szélben.
- Nem gondoltam volna, hogy az unatkozás ilyen izgalmas dolog! - sóhajtott Barni - Persze, itt a játszótéren egészen más, mint Rózsika néninél!
- Dehogy! - ellenkezett a kisfiú. - Egy igazi unatkozóművész a sötét lakásban is jól érzi magát! Gondolj a szőnyeg mintájára, vagy a függöny hullámai között megbúvó tengeri szörnyekre!
- Vagy a szekrényajtó erezetében rejtőző mesebeli városra! - tette hozzá Elek (vagy Benő), aki nagyon belejött az unatkozásba.
Ekkor felháborodott kiabálás verte fel a játszótér, sőt, az egész utca csendjét.
- Ajaj! Rózsika néni felébredt! - ugrott fel Barni.
- Sajnálom, pedig remek volt együtt unatkozni veled! Kijössz még estefelé?
- Mindenképpen! - kiáltott Barni, és jobb kezével ölelve Benőt, a ballal pedig Eleket (esetleg fordítva) szaladt vissza a házba.
Rózsika néni leszidta őt, büntetésből a szekrénnyel szembe ültette. Ennél jobbat ki sem találhatott volna: Barni csak lábat lógázott, s közben elekkel és Benővel egész csodavárost képzeltek a szekrény erezetébe.
Délután a néni kerek-perec kijelentette Anyának, hogy soha többé nem hajlandó vigyázni az engedetlen és fegyelmezetlen Barnira.
Vacsora után Anya és Barni (no meg Elek és Benő) kimentek a játszótérre. Anya gondterhelten telefonálgatott, de hiába, senki nem ért rá Barnira vigyázni. Nemsokára megérkezett a szomszéd házból is egy anyuka a nagylányával és a kisfiával. A két anyuka meg a nagylány - ahogy ez a játszótéren lenni szokott - beszédbe elegyedett, és csodák csodájára a flegma kamasz felajánlotta, hogy az öccsével együtt Barira is vigyáz.

Így hát Barni és a furcsa kisfiú néhány hétig közösen múlatta az időt: autóztak, építőztek, sőt, néha még mesefilmet is néztek, vagy a nagylány telefonján mérges madarasat játszottak. Amikor pedig már mindenbe beleuntak, elkezdték lógázni a lábukat és hosszú órákon át gyakorolták az unatkozás művészetét.

Mindenkinek sok jó unatkozást kívánok erre a nyárra :-)

Megjegyzések

Népszerű bejegyzések ezen a blogon

A meseszámok

is változnak. Mi még úgy tanultuk, hogy a leggyakoribb meseszámok a 3 (próba, királyfi, királylány), a 7 (sárkány feje) esetleg 9, 77 vagy 99 (szoba).
De mostanában úgy tűnik, a 100-nak van mágikus, misztikus jelentése, az lett az új meseszám. Az épp aktuális miniszterelnök a hivatalba lépése után 100 nappal tart helyzetértékelést, az új főnök kér 100 napot, hogy kicsit legalább átlássa, mi folyik a birodalmában, az olimpia előtt 100 nappal ünnepséget rendeznek, és a post it (az a kis ragasztócsíkos jegyzetlap) is éppen 100 lapos. Ez már nem lehet véletlen.
Nálunk meg néha akkora a várakozás, hogy a 4 emeletes várakozás tornyot nagyon kicsinek érezzük. Így hát felhoztam a pincéből egy használaton kívüli képkeretet, és ezt csináltam:



A  post itet persze az üvegre ragasztottam, kívülről, minden reggel letépünk egy lapot a tömbről.

Ezentúl a Ne irigykedj, csináld utánam! rovatban találjátok meg a könnyen, gyorsan, olcsón megvalósítható ötleteket.

Farsang

farka ide, húshagyó kedd oda, az oviban csak múlt pénteken volt farsang. És én csak most jutottam odáig, hogy megmutassam a jelmezeket.
Amikor a farsangi jelmezekről tárgyalunk, mindig igyekszünk középutas megoldást találni. Legyen házilag elkészíthető, de látványos, készüljön új ruha, de legyenek újrahasznosítható elemei is a jelmeznek, legyen mindnyájunk számára elfogadható, és költségtakarékos. Egy dologból nem engedünk: nagyon lányos jelmezt kell kitalálnunk, aminek a legfőbb eleme a szoknya, nagy, habos, hosszú, tüll, csillogós, pörgős, stb, stb.
A közös halmazba az idén egy boszorkány és egy páva jelmez került.

A boszi jelmezt könnyű volt összeszedni, fekete cipő, harisnya, póló, pulcsi van itthon, sőt, néhány éve vettem egy-egy boszorkánykalapot is, azóta is hordják a kisasszonyok nagy örömmel.
Maradt a szoknya.
Az alsószoknyát 2 réteg tüllből varrtam. Felülre egy organza-szerű anyag került. Még régen vettem az Ikeában, akciósan, hogy valamire csak jó lesz. Nem tudom, mire szán…

Jelmeztervezőnek álltam.

Az egész úgy kezdődött, hogy a tanító néni megkért, tudnék-e segíteni, ki tudnék-e találni valami jelmezt a lányoknak farsangra. Hm, biztosan, gondolom.  Elsőszülöttem iskolájában az a szokás, hogy az osztályok közösen öltöznek be, és egy táncot is előadnak, tehát a tánc határozza meg a jelmezt. Nyilván van ennek pozitív oldala, és persze negatív is, kétségtelen, hogy egyre terjed ez a szokás, én legalábbis egyre több helyről hallom, hogy náluk is így van. 
És akkor vissza a kisasszonyom osztályához és a lányok jelmezéhez. A tanító nénik kitalálták, hogy a ho-ho-ho horgász zenéjére táncolnak majd a gyerekek. A fiúk lesznek a horgászok, az ő jelmezük gyakorlatilag meg is van, (strand)papucs, bermuda vagy rövidnadrág, póló, szalmakalap. Egyedül a szalmakalap lehet problémás, az biztos, hogy nincs mindenkinek, de ismerősöktől és azok ismerősétől össze lehet szedni. A lányok halacskák lesznek, ezt a jelmezt kellene nekem megtervezni. Itthon megnéztem a ho-ho-ho horgász főcímét.

Ebből kid…