Egyszer volt, hol nem volt, egy icipici házikó,
Icipici házikóban, icipici ágyikó.
Ottan élt éldegélt, egy icipici lencsilány,
Icipici anyukával, túl az Óperencián.
Icipici lencsilányka, lencsibabát ringatott,
Anyuka is ezt csinálta s boldogságban éltek ott.
Amikor este lett, az icipici lányka félt,
Icipici anyukája mondott egy mesét.
Ezt énekeltem a kisasszonyoknak babakorukban elalvás előtt. Még mindig emlékeznek rá, és nemcsak a szövegére és a dallamára, hanem arra a hangulatra, a nyugalom, a békesség, a megbonthatatlan egység, a világmindenségbe vetett határtalan bizalom és hit, a könnyes boldogság és a végtelen fáradtság sajátos keverékére, ami egy babaszobában uralkodik.
Ha nagyon fáradtak, csüggedtek, reménytelennek és kilátástalannak látják az életüket, még most is azt kérik, hogy a lencsilányt énekeljem, mert akkor tudják, érzik és elhiszik, hogy minden jóra fordul.
Egész délután ez járt a fejemben, míg próbáltam eldönteni, mit is kezdjek az iskolai uzsonnával. Eszembe jutott, amikor abban az icipici házikóban ringattam a lencsilánykámat, a lelkem meg azzal volt tele, hogy mi minden vár még erre az icipici emberpalántára.
Az emelkedett gondolatok, hangulatok után jöjjön a kőkemény valóság, az iskolai uzsonna képekben.
Írtam már, hogy az én tenyerem nem nagy. De ez az uzsonna sem. Ez az uzsonna icipici, szikkadt és savanyú szagú.
Én meg dudolászom magamnak csendben a lencsilánykát, hogy elhiggyem, a végén minden jóra fordul.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése