nálunk is az iskola. Elsőszülöttem ma fehér blúzban, fekete szoknyában nekivágott egy nagy kalandnak.
Persze megadtuk a módját. Bevásároltunk, választottunk tolltartót, táskát, ceruzákat, egyezkedtünk, gyakoroltuk a türelmet és az elfogadást, fejlődött a kommunikációs képességünk és árnyaltabbá váltak a meggyőzési stratégiáink.
És befedtük a füzeteket. Nem tudom, máshol hogy van, de a környezetemben mostanában terjed az az irányzat, hogy nem is kell befedni a könyveket, füzeteket, csak átlátszó fólia kell rá, de az se fontos. Azt a részét értem, hogy egy elsős még nem tudja elolvasni, mi van a füzetcímkére írva, de egy kis rajz pl. már könnyebbé teheti számára az eligazodást. (Ráadásul egy másodikos remélhetőleg már el tudja olvasni a címkét.) Azt is hajlandó vagyok elhinni, bár még nem láttam, hogy most már olyan szépek a tankönyvek, hogy a borítókon a képek önmagukban esztétikai élményt nyújtanak a gyerekeknek, és abból egyértelműen kiderül, hogy matek vagy környezetismeret könyvről van-e szó. Jó, legyen. A könyveket mi is átlátszó fóliával fedjük majd be.
De az összes felnőtt ismerősöm boldog mosollyal emlékszik vissza arra, amikor augusztus végén az anyukájával elővették a csomagolópapírt, és nekiálltak befedni a könyveket, füzeteket. Olyasmi lehet ez, mint egy beavatási szertartás, valamiféle rituálé, ami egy új korszak kezdetét jelzi. Mindenkinek vannak emlékei olyan füzetborítókról, amiket utált, és olyanokról, amiket nagyon szeretett. Emlékszem dolgozatosztáskor az izgalomra, ahogy egymáson voltak a füzeteink, és a borítókat néztük, hogy mikor következik a miénk.
Néhány napja a rádióban egy pszichológus arról beszélt, hogy amikor anya leül a gyerekkel és befedik a könyveket, füzeteket, annak az az üzenete, hogy ha rossz napom van az iskolában, ha nehéz felelés vár rám, vagy ha valami izgalmas, új dolog történik, akkor sem egyedül kell megbírkóznom vele, mert anya egy kicsit mindig velem van.
Mi a baj ezzel? Miért nem fontos ez? Miért hagyjuk, hogy kikopjon az életünkből ez a szép szokás?
Mi elmentünk együtt csomagolópapírt venni, és augusztus végén nekiálltunk befedni a füzeteket. És Elsőszülöttem csillogó szemmel ott ült velem szemben, és minden egyes füzetnél nagyon komolyan megfontolta, hogy a csíkos vagy a pöttyös papírral fedjük-e be, és hogy a csíkok vízszintesen vagy függőlegesen menjenek-e, és ragyogott a boldogságtól, hogy választhatott, hogy melyik füzetre milyen címkét ragasszunk. És amikor előhoztam a bronz színű, csillámos zselés tollat, láttam a szemén, hogy nagyon jó fej anyukának tart. :)
Az elmúlt hetekben én is készültem az iskolára, és elég szép gyűjteményre tettem szert különböző címkékből. Az a tervem, hogy majd a tízóraihoz is csomagolok néha üzeneteket, és ha már lehet, akkor inkább szép papírra. Füzetcímkének ezeket használtuk:
Sajnos nem mentettem le, hol bukkantam rájuk, így viszont nem lenne korrekt ide feltölteni, de aki kéri, annak e-mailben szívesen elküldöm. Szerintem befőttekre, szörpökre, likőrökre is felragaszthatóak, annyira szépek.
Persze megadtuk a módját. Bevásároltunk, választottunk tolltartót, táskát, ceruzákat, egyezkedtünk, gyakoroltuk a türelmet és az elfogadást, fejlődött a kommunikációs képességünk és árnyaltabbá váltak a meggyőzési stratégiáink.
És befedtük a füzeteket. Nem tudom, máshol hogy van, de a környezetemben mostanában terjed az az irányzat, hogy nem is kell befedni a könyveket, füzeteket, csak átlátszó fólia kell rá, de az se fontos. Azt a részét értem, hogy egy elsős még nem tudja elolvasni, mi van a füzetcímkére írva, de egy kis rajz pl. már könnyebbé teheti számára az eligazodást. (Ráadásul egy másodikos remélhetőleg már el tudja olvasni a címkét.) Azt is hajlandó vagyok elhinni, bár még nem láttam, hogy most már olyan szépek a tankönyvek, hogy a borítókon a képek önmagukban esztétikai élményt nyújtanak a gyerekeknek, és abból egyértelműen kiderül, hogy matek vagy környezetismeret könyvről van-e szó. Jó, legyen. A könyveket mi is átlátszó fóliával fedjük majd be.
De az összes felnőtt ismerősöm boldog mosollyal emlékszik vissza arra, amikor augusztus végén az anyukájával elővették a csomagolópapírt, és nekiálltak befedni a könyveket, füzeteket. Olyasmi lehet ez, mint egy beavatási szertartás, valamiféle rituálé, ami egy új korszak kezdetét jelzi. Mindenkinek vannak emlékei olyan füzetborítókról, amiket utált, és olyanokról, amiket nagyon szeretett. Emlékszem dolgozatosztáskor az izgalomra, ahogy egymáson voltak a füzeteink, és a borítókat néztük, hogy mikor következik a miénk.
Néhány napja a rádióban egy pszichológus arról beszélt, hogy amikor anya leül a gyerekkel és befedik a könyveket, füzeteket, annak az az üzenete, hogy ha rossz napom van az iskolában, ha nehéz felelés vár rám, vagy ha valami izgalmas, új dolog történik, akkor sem egyedül kell megbírkóznom vele, mert anya egy kicsit mindig velem van.
Mi a baj ezzel? Miért nem fontos ez? Miért hagyjuk, hogy kikopjon az életünkből ez a szép szokás?
Mi elmentünk együtt csomagolópapírt venni, és augusztus végén nekiálltunk befedni a füzeteket. És Elsőszülöttem csillogó szemmel ott ült velem szemben, és minden egyes füzetnél nagyon komolyan megfontolta, hogy a csíkos vagy a pöttyös papírral fedjük-e be, és hogy a csíkok vízszintesen vagy függőlegesen menjenek-e, és ragyogott a boldogságtól, hogy választhatott, hogy melyik füzetre milyen címkét ragasszunk. És amikor előhoztam a bronz színű, csillámos zselés tollat, láttam a szemén, hogy nagyon jó fej anyukának tart. :)
Nagyon szépek lehetnek a füzetek. :) A bronz színű toll feltette az i-re a pontot. :))
VálaszTörlésÉn autós papírt használtam (fiúgyermekről lévén szó), és autós címkéket. Persze, csak a füzetekre... Mikor elsős volt Andor, meglepődtem, mert kérték, hogy a könyvek csak átlátszó fóliával legyenek borítva. Hát, jó, legyen így... de a füzetekre szerintem is kell papír. :)