Volna

Szombaton akár takaríthattunk is volna.
Vagy lemoshattuk volna a kocsit.
Vagy süthettünk-főzhettünk volna egész nap.
Vagy lenyírhattuk volna a füvet.
Vagy elkezdhettük volna a tojásfestést.
Vagy viselkedhettünk volna utálatosan, hogy a végén legyen miért veszekedni.
Vagy bóklászhattunk volna egy nagyobb bevásárlóközpontban.

Ehelyett tüzet raktunk, pörköltöt főztünk, bográcsban.
Voltak akik fiatalos lendülettel fára másztak, és olyanok is, akik a fűben heverésztek.
Névnapja alkalmából finom csemegével (= lisztkukac) etettük a teknőst, és kivittük a napsütésre sétálni. Találgattuk, vajon ő is örül-e a tavasznak, és ha igen, ezt miből vehetnénk rajta észre.

Azért egy kicsit a húsvéttal is foglalkoztunk ám. Felfőztem a hagymahéjat a tojásfestéshez.

És a legfontosabb és legizgalmasabb: A nyúlketrecet is berendeztük. Az volt ugyanis a nagy terv, hogy ha erre jár, akkor elkapjuk a húsvéti nyulat. (Na, jó, csapdába ejtjük, de gondolom ez sokak érzékeny kis lelkét sérti.)

Ui: Jelentem, elkaptuk. Elsőszülöttem reggel (???) 5.33-kor észrevette a nyulat a ketrecben. 5.38-kor már pizsamában és széldzsekiben csodáltuk a nyulat. 5.42-kor (épp a kalácstésztával voltam elfoglalva) azt láttam az ablakból, hogy a nyúl eszeveszetten rohangál a kertben, a kutya eszeveszetten kergeti, a gyerek meg tanácstalanul és nagyon kétségbeesve nézi. 

... (Itt zajos és sírós részletek következnek.)

De a végén persze minden jóra fordult (tisztára olyan az életünk, mint egy mese), és már úgy ültünk le reggelizni, hogy Nyuszi Benjámin (ha az ember elég gyakran olvassa Nyúl Péter kalandjait, ilyenek jutnak az eszébe) a ketrecében rágcsált, Bitang viszonylag nyugodtan járőrözött a kertben (puli, tehát alapból izgatott), a könnyek felszáradtak, a kedélyek megnyugodtak.