A karácsony nagy kihívásai közül az egyik a karácsonyi gyerekkönyv felkutatása. Mert elszántan ragaszkodom ahhoz a képhez, hogy kint nagy pelyhekben hull a hó, mi pedig idebent, a jó melegben, puha párnák közt összebújva lélekemelő történeteket olvasunk, szelíden, békességben, szeretetben.
Biztos, hogy mindenki őriz magában ehhez hasonló képeket az idilli karácsonyról. Legutóbb pl. az egyik kedvenc női magazinomban olvastam - összesen két női magazint vagyok hajlandó olvasni -, hogy az adventi koszorút kezdjük úgy, hogy elkirándulunk egy fenyőerdőbe, és ott gyűjtjük össze a koszorúhoz szükséges fenyőágakat. Milyen szép! Csak az akadályoz meg bennünket abban, hogy teljesen magával ragadjon a karácsonyi bukolika, hogy Magyarországon fenyőerdő leginkább Kőszeg környékén van, tehát az ország lakosságának többsége számára ez az idill egy napi járóföldön kívül esik. A másik hasonlóan földhözragadt újságírói ötlet szerint az egyik legjobb adventi program a közös, családi diótörés, miközben Csajkovszkij Diótöröjét hallgatjuk. De szép is lenne! Sajnos az én családi és ismeretségi körömben csak olyan gyerekek vannak, akiknek semmi kedvük diót törni, és egyáltalán nem érdekli őket Csajkovszkij művészete, ráadásul eszük ágában sincs szelíd angyalkákká változni, ha komolyzenét hallanak. Az már csak hab a tortán, hogy ahol n+1 kalapáccsal diót törnek (n = a gyerekek számával, mert persze mindenkinek kell kalapács, a +1 meg egy felnőttnél van, hogy azért haladjunk is), ott olyan zaj van, hogy senki nem hallja, bármilyen CD is szól. Szóval mindenkinek vannak extrém ötletei.
Én minden évben átvizsgálom a könyvesboltok karácsonyi gyerekkönyvkínálatát. Olyat keresek, ami
- nem az angolszász karácsonyi hagyományok szellemében íródott, tehát nem a Mikulás hozza a karácsonyi ajándékot,
- nem a felvilágosult karácsonyról szól, ahol az ajándékokat racionális megállapodások és egyezségek után veszik, hanem csodás módon kerülnek a fa alá,
- a karácsonyt nem nevelési eszköznek használják, és nem ijesztgetik a gyerekeket azzal, hogy ha így folytatják, nem lesz sem ünneplés, sem ajándékozás, sem semmi,
- nem a bibliai történet feldolgozása, azt már egyszer tökéletesen megírták,
- ráadásul jó a történet, és szép a könyv.
Mit mondjak, nem roskadozik a polc nálunk a karácsonyi könyvektől. Tavaly azért mégis találtam egyet.
Akikben van bátorság egy meglepő karácsonyi meséskönyvhöz, azoknak nagyon ajánlom. Kedvcsinálónak minden adventi gyertyagyújtáskor felrakok belőle egy mesét ide, a blogra. A mait Máté Angi írta.
Volt egyszer egy ablak
Volt egyszer egy ablak. Ez az ablak egy házon volt.
Nyitható lett volna ez az ablak, aztán csukható, ha lett volna, aki megbbillentgeti a rézkilincseit. Igen ám, de ebben a házban nem lakott senki, így hát nem volt, aki rézkilincseket billentgessen, ablakot nyisson, csukjon.
Pedig az ablak azért ablak. No, meg azért is, hogy, ha átnéznek az üvegén, látszódjon a világ. De ez az üveg poros volt. Minek látszódjon a világ, ha nincs, aki nézze?
Állt az ablak a házon, a fehér havazásban. Éppen tél volt, karácsony közeledett, más házakban nyüzsgés volt és mézespogácsa illat. Gondolt egyet, s ráírta az üvegére: Kedves Angyal! Hozzál ebbe a házba valakit, bármilyen aprót is, csak hozzál! Hadd legyen, ki benne éljen, nyüzsögjön, süssön pogácsát. Hadd legyen, ki átnéz rajtam, világot nézve, billentgesse a rézkilincseimet, nyisson, csukjon engem.
Míg írta a levelét, térdig érő hó nőtt a földre, aztán másnapra elolvadt. Nap-nap után nőttek és olvadtak a havak.
Az ablak már kívülről fújta, hogy:
- A karácsony akkor szép, mikor fehér hóba lép…
Végül valóban karácsony ideje lett: mély havú, mély álmú éjszaka.
A ház előtt megállt egy angyal. Az ablakig lépkedett, s lebegő köntöse zsebéből elővett egy gyufáskatulyányi dobozt, kibontotta a recsegős-fényes papírosból, s előengedett belőle néhány pöttöm, mozgó valamit.
A pöttöm, mozgó valamik bementek az üres házba, lebogozták hátukról a mézeskalácsmorzsákat, az asztalra tették, tálba, gyertyát gyújtottak, majd nyüzsögni, szőni, sodorni kezdtek, kalimpáltak kezükkel, lábukkal, s máris rátekerték pókszálukat – mert mondanom sem kell, pöttöm pókok voltak – az egyik rézkilincsre. Aztán egy másik pókszálat egy másik rézkilincsre, az összesre, majd húzták a szálat, billentgették a kilincseket.
A legapróbb pókok pönögették a szálakat, mint a hárfán a húrokat, olyan szépen muzsikáltak. Épp azt muzsikálták, hogy:
- A karácsony akkor szép, mikor fehér hóba lép…
Az ablak nemrég még mély álmú fejébe alig fért bele ez az egész: hogy billentgetik a kilincseit, hogy mézeskalács illat, nyüzsgés, szép muzsika. Alig értette, mi történik, csak érezte, hogy nyílik.
- Álmodom – szólt hunyorogva, nyekeregve.
Később a pókok behúzták szálukon a kilincset, akkor azt érezte, hogy csukódik.
- Nem álmodom – mondta szemét kerekítve.
Nyílott, csukódott, mint egy igazi ablak.
- Elhozta, elhozta az angyal, amit kértem! Juhhéééé! Lettek lakói a háznak, de jó! Pók-lakók, lók-pakók, juhhhéééé! – és fényesre kacagta magát az ablak.
A pókok pedig leültek az ablakpárkányra, eszegették a mézespogácsát, nézték a világot az ablakon keresztül. A látott világban pedig nagy hó volt, benne angyallábnyomok.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése