azon törtem a fejem, hogy mit is írhatnék a Kifőztük karácsonyi különszámába, több fontos szempontom is volt. Olyat igyekeztem kitalálni,
- amit bárki megvalósíthat, különösebb tehetség, tudás nélkül
- amihez csak olyan eszközökre van szükség, ami egy átlagos háztartásban fellelhető,
- ami kapcsolódik a karácsonyhoz, de nem csak ebben az időszakban lehet használni.
Mindezt ráadásul márciusban - akkor írtam a cikket - amikor már inkább járt a fejemben a tavasz, mint a téli ünnepek. Mit is lehetne. mit is, mit is...???
Megvan! A szoknya! A SZOKNYA.
Nálunk ünneplő ruhában szokás a szentestét tölteni. Akinek kis gyereke van. tudja, mennyit ér az ünneplő ruha. 3 órányi boldogságot. Mert elszakad, leeszi, és vajon tényleg azzal kell-e egy gyereknek a szentestét töltenie, hogy a ruhájára vigyáz, de akárhogy is, mindenképp kinövi jövőre.
Ezért a tavalyi karácsonyra én varrtam az ünneplő szoknyát. Fehéret, habosat, pörgőset, hosszút, amilyenről a kislányok álmodoznak. Olyat, ami együtt nő a gyerekkel, amit évekig tud hordani.
Amit évekig tudott volna hordani.
Másodszülöttem csak 4 hónapig hordta, de éjjel nappal. Tényleg, volt amikor abban aludt. És csúszdázott benne, és mászott fára, és ásott (hóolvadás után, a sárban, földig érő hófehér szoknyában!), és biciklizett, és görkorizott, és vízfestékezett. Déli alvásidőben az óvónéni és a dadus szárította a szoknyát, éjjel én. (Pedig amikor kitaláltam, eszembe sem jutott, hogy valaha is az lesz egy szoknyával kapcsolatban a legfontosabb kérdés, hogy milyen gyorsan szárad.)
Néhány hét leforgása alatt odáig jutottunk, hogy a szoknya elszakadt, elfeslett, szétfoszlott, elrongyolódott, elenyészett. Épp ezért képet nem is tudok mutatni róla. Ha kíváncsiak vagytok rá, nézzétek meg itt.
- amit bárki megvalósíthat, különösebb tehetség, tudás nélkül
- amihez csak olyan eszközökre van szükség, ami egy átlagos háztartásban fellelhető,
- ami kapcsolódik a karácsonyhoz, de nem csak ebben az időszakban lehet használni.
Mindezt ráadásul márciusban - akkor írtam a cikket - amikor már inkább járt a fejemben a tavasz, mint a téli ünnepek. Mit is lehetne. mit is, mit is...???
Megvan! A szoknya! A SZOKNYA.
Nálunk ünneplő ruhában szokás a szentestét tölteni. Akinek kis gyereke van. tudja, mennyit ér az ünneplő ruha. 3 órányi boldogságot. Mert elszakad, leeszi, és vajon tényleg azzal kell-e egy gyereknek a szentestét töltenie, hogy a ruhájára vigyáz, de akárhogy is, mindenképp kinövi jövőre.
Ezért a tavalyi karácsonyra én varrtam az ünneplő szoknyát. Fehéret, habosat, pörgőset, hosszút, amilyenről a kislányok álmodoznak. Olyat, ami együtt nő a gyerekkel, amit évekig tud hordani.
Amit évekig tudott volna hordani.
Másodszülöttem csak 4 hónapig hordta, de éjjel nappal. Tényleg, volt amikor abban aludt. És csúszdázott benne, és mászott fára, és ásott (hóolvadás után, a sárban, földig érő hófehér szoknyában!), és biciklizett, és görkorizott, és vízfestékezett. Déli alvásidőben az óvónéni és a dadus szárította a szoknyát, éjjel én. (Pedig amikor kitaláltam, eszembe sem jutott, hogy valaha is az lesz egy szoknyával kapcsolatban a legfontosabb kérdés, hogy milyen gyorsan szárad.)
Néhány hét leforgása alatt odáig jutottunk, hogy a szoknya elszakadt, elfeslett, szétfoszlott, elrongyolódott, elenyészett. Épp ezért képet nem is tudok mutatni róla. Ha kíváncsiak vagytok rá, nézzétek meg itt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése