Kértem

20 dkg juhtúrót.

Aki látott már ilyet (mármint juhtúrót, nem engem, ahogy vásárolok), az tudja, hogy a juhtúró egy nem kifejezetten mutatós, amorf, képlékeny massza, kicsit szotyis, de mindezt elnézzük neki, mert finom.
Viszont amit az eladó művelt, az készületlenül ért. A mérlegre tett egy papírt, azt a fajtát, amelyiknek az egyik oldalán egy vékony nylon van. Amibe a parizert is szokták adni, meg úgy általában a felvágottakat. Látom a jó szándékot, de azért ez a nylon inkább csak gesztusértékű, mert mire hazaérünk a felvágott így is, úgy is szétáztatja a papírt. Hát még a juhtúró! Mert az eladó belekanalazott ebbe a papírba egy maréknyi juhtúrót, becsomagolta, és átadta nekem. Rajta látszott, hogy semmi különöset nem talál ebben az eljárásban, gondolom mindig így szokták, de én vágyakozva gondoltam azokra a kis átlátszó műanyag dobozokra, amikre rápattintható a tetejük, és kulturáltan lehet bennük hazavinni az ennivalót.
A pénztár után nem is mertem berakni a táskámba, kézben vittem haza, és nagyon vigyáztam, nehogy megnyomjam, vagy hozzáérjek, vagy a kezemtől átmelegedjen és szétfolyjon, vagy mittudomén.
Persze már a boltban is tudtam, hogy ez így nem maradhat, itthon gyorsan kicsomagoltam (persze szétázott a papír), hogy átrakom egy kis tálkába.

Báh, de gusztustalanul néz ki!

A Párom is odajött, kíváncsi volt, mivel bajmolódok. Néztem rá segélykérően, hogy hogy kellene, hogy a lehető legkevésbé legyen maszatos a mindenség, ő egy ideig csak szemlélte döbbenten, hogy 2013-ra hová jutott a csomagolástechnológia, majd ennyit mondott:

- Fogjunk meg egy-egy kést, barmoljuk át azzal a cuccot valami csetreszbe.